vörös és fehér

Mozgásban vagyok, mondhatnám: úton. Megyek erre, megyek arra, próbálom végiggondolni azt, amit érdemes végiggondolni. Legtöbbször mostanság egyedül megyek; gondolkodni úgy a jó. Megy (jön) velem a blog is, irgalmatlanul nagy bevezető kampány után elkezdünk végre közösen inni. Most már nagyon hamarosan. Tulajdonképpen nem gondoltam volna az alkoholistás korszak után, hogy én újra közösen fogok írni bárkivel is, de aztán beláttam: velük tényleg szívesen iszom együtt. Úgyhogy ha kíváncsiak az utazásaimra, hát nézzenek át amoda.

Sokkoló hírem van: itt a kánikula, már megint. Annyira, hogy az egyik kirakatban ma meztelen próbababákat láttam; már ők sem bírják ezt a meleget. Normális emberek ilyenkor autóba ülnek, és lehúznak a Balatonhoz. Igaz, lassan három-négy óra az odavezető út, a víz meg alacsony és meleg, de mégis. a miénk az a tó. A kevésbé normálisok meg Pesten maradnak, és ott próbálnak túlélni. Estefelé kitekerik a Béla és Bandi 2011-es Balaton-jának csavarzárját, és elképzelik, hogy hűvös szél fúj. Vagy már annyira kitikkadtak a melegtől, hogy nem is képzelnek el semmit. Csak bambulnak maguk elé. Bambulós bor, annak tökéletes ez a házasítás. Zöldveletelini alap, került mellé még muskotály, sauvignon blanc és olaszrizling is. Illatában mégsem a muskotály dominál, hanem a fene tudja mi. Bambulok, mondom, nem szálazgatom az illatot. Üde, friss gyümölcsök, barack, nyilván, meg talán egres és zöldalma is. (Hopp, mégiscsak figyelek én a borra is!) A 13-as alkohol már-már példásan visszafogott, nem ez a trend. Elmesélem, hogy a borboltban igyekeztem az alacsony alkoholra és a moderált árra figyelni; hát nem könnyű ez manapság. A korty kifejezetten üdítő, van tartása, lendülete. A végén picit édesbe hajlik, de nem bánom, hajoljon. Itatná magát, de én nem hagyom magam leitatni, 37 felett már kevés is megárthat. Inkább bambulok még egy kicsit.

Mostanság utazom. Nem, nem úgy. Tényleg. Lisszabonba, konferenciára. Előtte körbejártam a várost, hangulata van, szaga, íze. Borbárja kevés, amit találtam az viszont remek volt, csak portugál bort tartottak, de abból vagy százat, és mindegyiket örömmel bontották is. Akkor épp vörös hangulatban voltam, így két Duoro-völgyi mellé egy Dao régióból származóból töltöttek kóstolót a poharakba, hogy kiválaszthassam azt az egyet-kettőt, amiből majd kérek akár egy decit is. Végül a Chryseia mellett maradtam, ami egy bordeaux-i stílusú, kicsit újvilágira hangolt bor, elsősorban portugál fajtákból házasítva. Touriga Nacional, Touriga Franca - mikor kóstoljam őket, ha nem most. Amúgy rengeteg halat ettem, rengeteg vinho verdét ittam, rosszat sosem, bárhol is próbáltam őket. Aztán a gyerekkel Balatonoztunk, a Balaton minden előnyével és hátrányával. Neki kifejezetten jól jött, hogy kevés a víz, hisz könnyebb így úszni tanulni, én meg eluntam a sétálást a mélyvízig. Szokás szerint megtettük a Lelle-Szemes bicikliutat, a Kistücsköt szinte sosem hagyjuk ki. Most is remek volt az ebéd, lecsóban nagyon erősek, legyen akár kacsamáj mellé adva, ízesítsen akár kuszkuszt. A 2HA 2009-es szürkebarátja érett, markáns volt, a hőségben talán túl alkoholos, legyen az annak a baja, aki több decit iszik belőle. A végén egy málnás rétessel fel lehet frissülni, az eddigi egyik legjobb desszertjük ez Balázséknak. Pesten aztán a gyerek nagy legózásba csapott, én pedig ebbe a cikkbe. Mellé bontottam egy 2007-es Gere Kopart, végtére is hűvös az este. Tipikus Gere, nagyzolhatnék, de hát tudja a fene milyen a tipikus Gere. Markáns, de szép hordó az illatban, érett meggy, ez már az ízben is. Ez a bor most számomra meglepően puha. Lehet persze, hogy én vagyok túl kemény. Közben megkérdeztem a gyereket, mi a helyzet. El vagyok törődve a legóval, válaszolta. Hát akkor minden rendben, gondolom.

Van az úgy, hogy semmi sincs. Kicsi üresség, talán az. Futás utáni fáradtság, vihar előtti csend. De a futás sem esett jól, és a vihar sem érdekel. Essen, fújjon, maximum a növények a teraszon ellenállóbbak lesznek. Nem is meséltem mostanában róluk, jut eszembe, A zsálya haldoklik, a rukkola és a rozmaring kicsattanóan egészségesek. A kakukkfű meg csak úgy elvan. Ma vele érzek együtt. Az a furcsa, hogy a hűtőben turkálva igyekeztem valami egyszerű fehér bort keresni, nem találtam, kifogytam belőlük. Ah, mekkora sznob vagyok - futott át a gondolat rajtam. Gondoltam, akkor legyen egy egyszerű kadarka. Arra azért nem számítottam, hogy ennyire egyszerű lesz a Pósta borház 2009-es kadarkája. Végülis vörös csúcsbor! Nem, nem fogok beszállni a jó-e a bormustra, vagy hogyan lehetne jobb vitába, most nem, most semmi különös van, nem a magvas gondolatok órája. Azért muszáj megjegyeznem: óvatosan kattintsanak a fenti linkre, mert engem Bonkowski arca fogadott; megrémültem. No, de vissza a borra. Nos, igen. Vannak borok, amikről az égadta egy világon semmi nem jut az eszembe. Ez az ilyen borok archetípusa. Lekváros illat, talán ribizlilekvár lesz ez, kis mellékzöngével, mintha kezdene oxidálódni már ez a lekvár. Az íz pontosan ugyanilyen: bamba. Tannintalan, rövid. Valahogy a Pósta sem hozott izgalmat ebbe az estébe 

A másnap nehéz, tudja a magyar azt rég. Lépni is nehéz, kattog a térd, sajog a comb. Dehát sportember a magyar, lovas nép, de vízen is jól érzi magát. A vasárnap kenuzással indult, felfelé a Bodrogon megint megállapítottam: minden természeti adottsága megvan Tokajnak ahhoz, hogy igazi turisztikai desztináció (sic!) legyen. Mégsem az, a pünkösdi hétvégén is simán lehetett üres szobát találni a panziókban. Jó éttermek kellenének, sokan. Jó borok vannak, a hitványat el kéne valahogy takarítani a szemek elől. Elmélkedésem a Hencidai büfében (a Lebuj kanyarban) folytattam, ahol egy kétliteres palackból (nem PET!) mértek teljesen vállalható hárslevelűt, a Bocskai pincétől, hosszúlépésnek pláne kiváló volt. Visszacsordogáltunk a szállásra, járművet váltottunk, és kibicikliztünk a Gizella pincéhez, elsősorban leellenőrizni, jól bánt-e Szilágyi László az általam is szedett szőlővel? Nem rontottunk ajtóstul a házba, szépen kontextusba helyeztük a bort. 2011-ből hét száraz bora is lesz a pincének, Laci tehát ellenpólusa a Füleky-szemléletnek. Hisz a dűlőszelekcióban, a kis palackszámú, egyedi borokban, és a belföldi keresletben. Ezt alátámasztandó, mindjárt a 2000 palackszámú Battonage Furminttal kezdtük a sort (soha ne mondják ki azt a szót a pincében, hogy birtokbor, vagy viseljenek bukósisakot!), krémes-gyümölcsös furmint, erős kezdés. Jött a Barát hárs, még krémesebb, még gyümölcsösebb, maradékcukros bor, a hárslevelű kedves arca, jegyeztem meg. A Szilvölgy hársnál viszont a termőhely tolakodott előtérbe. Már amennyiben elhiszem Lacinak, hogy a Szilvölgy: sós. A sósság ugyanis már a bor illatában is megjelent, a szőlő és barack mellett, a korty végén meg határozottan felerősödött. Komplex, komoly bor, az est egyik legjobbja. Elfogultság ide, vagy oda: jobb volt, mint az általam is szedett Szent Tamás "Drop Shop" hárs (amit némi furmint is színesít), amiről persze lehet, hogy csak a frissebb palackozás tehet. Még kócos ez a bor - egy palackot elfektettem a hűtőmbe, hátha megfésülködik. Ezután lementünk a pincébe, tekintve, hogy a többi 2011-es bor még hordóban van - már nem sokáig. A Szilvölgy furmint remélhetőleg méltó utódja lesz a 2009-esnek, jósolni nem merek. A dűlő és a furmint fajtajegyei mindenesetre megvannak benne. Ellenben a Medve furmintot most jobbnak találtam. Frissebb, elevenebb, zamatosabb jelen állapotban ez a bor, én már palackoznám, venném, innám. A tiszta hárslevelűből szűrt Szent Tamás kóstolását megzavarta, hogy betoppant Kabagyöngye, a Drop Shop arca, családostul, és innentől ringlispílben kezdtem érezni magam. Szigorúan szakmai alapon újrakóstoltuk a Szilvölgy furmintot, a Medvét, újra eljutottunk a Szent Tamáshoz, majd felszaladtunk hozzákóstolni a másik Szent Tamást. Valahogy újra előkerült a Battonage, a Barát meg a Szilvölgy hárs is. "Ezt már töltsük szét" mondta Laci a fél üveg Battonage-ra, majd biztos ami biztos alapon szerintem bontottunk belőle még egy palackkal, de lehet, hogy az már a Szilvölgy hárs széttöltése után volt. Egy idő után megint megéljeneztük a pincében a Medvét, került 2007-es aszú is, hordóból nyolcas is, a végén széttöltöttük valamelyik szárazat. Ekkor már kicsit aggódtam, hogy ha még valaki betoppan, kezdhetjük az egészet előről. Megúsztuk. Másnap azért jól esett a lángos - persze Demeter Veres furminttal kísértük le, mert az úgy stílszerű. 

Biciklizni jó. Szeretek biciklizni. Körülbelül a harmincadik kilométer táján kezdtem el ezt mantrázni, ki is tartott a túra végéig. Tokajból indultunk, szigorúan sportembernek akartam mutatkozni, így Tarcalon meg sem álltunk borozni. Mondjuk erről csak az Andrássy kúria még ki nem nyitott terasza tehetett. A Sárga borházban már muszáj volt frissítőt kérni: Lenkey Géza 7 dűlő nevű, 2006-os furmint-hárs házasítására esett a választásom, okosan döntöttem. A pincétől megszokott élénk savak tényleg frissítően hatottak, egészen Mádig ki is tartott a lendület. Ott rácsodálkoztam, hogy a tavaly még fél- vagy tán negyedkész Első Mádi Borház hogy kikupálódott; a Szent Tamás pince látszólag rohamosan fejlődik, jól van ez így. Mint ahogy rendben van a Mád furmint 2011 nevű boruk is, az új, üvegdugós, formatervezett palackban is. Abaújszántón fordultunk, visszafele megnéztük a szinte teljesen kihalt Tállyát is, elmerengtünk azon, hogy mennyire jó is lenne, ha itt is akkora élet lenne, mint Wachauban. Én azon is elmerengtem, miért van folyamatosan szembeszél. Mire Bodrogkeresztúrra értünk, két dolgot nem akartam: biciklizni és ülni. Így a Füleky pincénél állófogadást tartottunk - bár én el bírtam volna viselni egy fekvőt is.  Brezovcsik Gyuri igazi színpadi ember, ezt muszáj leszögeznem. Bejártuk a díjnyertes épület minden zegét, zugát, megnéztük az épülő-átépülő kúriát, ahol ősszel már remélhetőleg a vendégeket is fogadni tudják, Gyuri pedig mesélt, mesélt. Aztán ittunk. Illetve kóstoltunk, hiszen ugye, kerékpárral. Nem túl széles a kínálat, amúgy, tudatosan nem az. A pincészet elsősorban a külföldi piacokat támadja, Hongkongtól Angliáig, és a száraz furmintot könnyebb elmagyarázni, mint a dűlőket, egyelőre. No meg birtokborból lehet 10 000 palackot is csinálni, válogatásból ezt nehezebb. A 2011-es furmint elsősorban gyümölcsös, barackos, mondjuk. Jól iható - nehezen is hagytuk abba, de még két aszúra rá kellett néznünk. A 2007-est egyszer már emlegettem, most sokkal krémesebb, összecsiszoltabbnak hatott. Ennél fiatalabb aszúja nincs is a pincének, így egy 2001-es felett borongtunk az élet nehézségein. Érett, gombás-földes, komoly bor volt ez. Ha nem kellett volna még visszakerekeznünk Tokajba, ma is ott merengenénk. 

Megint egy öregecske bor akadt a kezembe, mesélem is. Tóth István Bikavér Válogatás 2003. Úgy tűnik, nem csak az én hűtőmbe ragadt be ez a bor, a forgalmazó is forgalmazza rendületlen. Számomra mindig meglepetés, hogy úgy tűnik: rendre beragadnak István borai, épp ezért igazán friss tételt nem is találok tőle a piacon. Persze ahogy magam után olvastam, kiderítettem, hogy 2009-ben még nem is forgalmazták ezt a tételt; akkor nyilván az előző évjáratok voltak beragadva. Ha már rákerestem, hogyan is mondtam meg a tutit pár éve, azt kell hogy mondjam: megértünk. Én sem akarok már megmondó ember lenne (a bor meg sosem akart), a bikavér meg szépen összeállt. Nem megöregedett; megérett. Teljesen más arcát mutatja, mint 2009-ben, mondhatni alberti ez az arc. Fűszeresen meggyes, már-már konyakmeggyes illata van például. Eltűnt belőle a keserűség. Érezhetőek a tanninok, de belesimultak az érett, fűszeres, lendületes összképbe. Fiatalosabbnak tűnik, mint amilyennek néha magamat érzem. Lassan tényleg el kell mennem egy komolyabb kóstolóra a pincébe, hátha nagy titkoknak járnék a végére.

Szeretem az összetett szavakat. Főleg azokat, amiben bor van. Főzőbor. Fröccsbor. Borok, amiknek (melyeknek!) céljuk van. Szeretnék elfőzni magukat. Szeretem azokat a sommás véleményeket is, miszerint főzni csak jó borral szabad. Igazuk van, persze, a sommás véleményeknek. Tapasztalatom szerint a vörösboros marhapörköltet persze nem a savanyú vörösbor rontja el elsősorban, hanem a pocsék marhahús, de a szakács hangulatán jelentősen javítani tud egy Heimann kadarka a BB merlot helyett. No, de félre a filozofálgatással, igyunk. Sőt! Fröccsözzünk. Elvégre nyár van, ráadásul sportemberek is vagyunk. A fröccsben az a nagyszerű, nekünk, művelteknek, hogy a szóda tényleg kihozza a bor gyengeségeit. Próbáltak már egy újhordós érlelésű fehérbort felönteni szódával? Ne tegyék. Faszörpöt inni cudar dolog. Ellenben egy 2011-es Laposa Friss Rizlinget! Technológiailag hibátlanul elkészített badacsonyi olaszrizling. Önmagában sem a badacsonyiság, sem az olaszrizlingség nem jön át a boron, de fröccsként ezeket nem is keresi az ember. Fröccsként kísérletezik az ember a borral: issza kisfröccsként, hosszúlépésként, csinál belőle viceházmestert, és örül, mert megint megivott egy csomó összetett szót.

Önéletrajzi elemek jönnek, vigyázzanak! Aktív hétvégén vagyok túl. Volt benne biciklizés; magam is meglepődtem mennyire fitt vagyok. Ettem a Római part klasszikusát, a frissen fogott dunai hekket, abban is pozitívan csalódtam: se túlsütve, se túlfűszerezve nem volt. Kiolvastam Murakami könyvét, szokás szerint azt éreztem, ez a faszi hiányzott a "hogyan zárjunk le egy regényt" órákról. A Chelsea megérdemelt BL-győzelmét (vigyázat! irónia!) még sörrel ünnepeltem, az esti squash után azonban már borra vágytam. Légli Gézával szemben elfogult vagyok, ezt nézzék el nekem. Amilyen tudatosan építkezik, az nekem sokszor szimpatikusabb, mint ahol tart épp. Borait hol szeretem, hol nem - talán pont a sillere az, ami ez alól kivétel. A Kislaki Pirosbor mindig remek. (A harapásom továbbra is ferde, a Cora megszűnőben, és most egy Terry Pratchett könyvet fogok elkezdeni. Ezt persze csak az érti, aki hajlandó az előző link kommentjeit végigolvasni. Engem ma is felvidítottak az akkori hozzászólások.) Vissza a borhoz. Elfogyott a szódám, tisztán kellett innom ezt a csavarzáras sillert, sebaj. (Nálam amúgy a csavarzár jelen esetben plusz pont - este, fáradtan ki a fene akar dugóhúzóval szerencsétlenkedni?) 2011-ben merlot és kékfrankos találkozott a palackban, üde és gyümölcsös lett a bor. Van benne egy kis kesernye, ízlés dolga, hogy ki mennyire botránkozik ezen meg. Engem nem zavart, igaz, különösebb örömmel sem töltött el. Csúszott a bor most is, mint a veszedelem. Szerintem Géza is ilyennek szánta.

"Elmesz te a picsaba. Akartam egy cikket irni hutomely cimmel!!!!!!" Bizony, mi borbloggerek már csak ilyen ordenáré stílusban levelezünk egymással. Palack kísérlete csúnya kudarcba fulladt, egy uborkalét felmagasztalt, egy szűztermésnél meg egyenesen magamutogatóvá vált. Ez adta a lökést, hogy mégiscsak elmeséljem a saját borhűtőm történetét. Mármint azt, hogy az elmúlt években több bort sikerült vennem, mint innom. Ezért a szándékosan félretett palackok közül időről-időre kihalászok egy-egy meglepetés bort is. Azt tervezem, hogy pusztán magam szórakoztatására (igen, igen, exhibicionista vagyok én is) néha mesélek róluk. Ma például egy 2007-es Kerkaborum Furmint Reserve akadt a kezembe, annak is a 18 hónapig új hordóban érlelt változata. A pincét nem mutatnám be, 2009 környékén nagy hype volt körülötte az alkoholistán: furmint kóstoló nem ment le nélküle, önálló posztot is kapott, én is dicsértem a furmint 12 hónapig érlelt változatát. Már akkor vártam a 18 hónapos verziót; azóta meg jól elfelejtkeztem róla is, a birtokról is. A borról tudok nyilatkozni: remek állapotban van, a birtokról csak remélem ezt. Már megjelentek a borban a hordós illatok mellett az érlelt jegyek is. A telt, zamatos korty mellett az élénk savak is még élnek, talán kicsit túl önálló életet is. Viszont megjelent a piacon az újkrumpli, így a kakukkfűvel, spárgával, kis parmezánnal, fokhagymával összesütve ezt a szögletességet az étel lekerekítette. No, vannak még érdekes borok a hűtőben, majd mesélek még.

Nehéz napom lesz. Az a furcsa, hogy ritkán tudja ezt az ember. Most tudom - nem jó érzés tudni. Úgyhogy a magam módján rákészülök. Próbálok kikapcsolni minden gondolatot. Sherlock Holmes filmet nézek (könyvben jobb, hogy klasszikusokat idézzek), amúgy a brit minisorozat is jó, csak hogy kedvet csináljak a tévézéshez is. Meg persze stresszoldó vacsorát eszem: fehérpecsenye steak - van vajon ilyen kifejezés? Kit érdekel, van-e, azt vettem, vállalható minőségűt. Közepesen átsütöttem, a lakás természetesen füstben áll. Mellé na vajon mi került? Spárga. Fehér is, zöld is. Sütöttem egy pár koktélparadicsomot is; valószínűleg ezzel a trikolór körettel köszönti a tudatalattim az új köztársasági elnököt. Sószilánkok, bors, durván. Tudja fene honnan került a hűtőbe, de egy 2004-es Chateau Cambon La Pelouse került a kezembe, hirtelen bontva találtam. Haut-Médoc, Cru Bourgeois Superieur, informatív honlap, 20 euró körüli ár - dióhéjban ezt tudja a birtok, a bor. Kóstolva, dekantálva ennél persze többet. 13-as alkohol, érett, de a magyar szájnak szokatlanul kemény csersav, talán Kiss Gábor tud ilyet produkálni. Kell mellé enni, szó se róla, de elegáns, tömör, és főleg illatban: gyümölcsös ez a bordói. Rendben vagyok. Jöhet a nehéz nap, ezt érzem.

Nekem akkor van itt az igazi tavasz, ha megjelenik a piacon a spárga. Liberális vagyok: mindegy az nekem, hogy zöld, vagy fehér. Elég az, hogy legyen. Végre van; meg kellett ezt nyomban ünnepelni. Ne gondoljanak hosszan tervezgetett ünnepségre, komoly rákészülésre. Gondoljanak arra, hogy hirtelen ott állnak a konyhában, egyszerű krumplipucolóval hámozzák a fehér spárgát, majd amíg az ressre sül (mármint nem a krumplihámozó), addig vajon elkészül a friss pisztráng. A hűtőből került mellé egy kis kecskesajt is. Tavaszünnep Zuglóban. Nem volt kevésbé implulzív a bor kiválasztása sem. Lehetne ilyenkor borsznobkodni, hosszasan ácsorogni a hűtő előtt, latolgatni, hogy ehhez a hármas íz kombinációhoz mit is bontsak. Nem mondom, volt idő, amikor ezt tettem. Most határozottan megfogtam egy palackot, kirántottam (nem szándékos szóvicc): Somlói Apátsági Pince, 2010-es juhfark. Legyen, mondtam, Balogh Zoliék ritkán hibáznak (azért ritkán hibáznak ők is), ha nem passzol a bor az ételhez, hát majd külön fogyasztom. De alapvetően passzolt, aztán fogyasztottam külön is. Egyszerre lendületesen savas, édeskésen tartalmas a bor, fűszeres-sós, érett sárgabarackos. Palackba zárt Somló, írtam egyszer a borukról. Szerintem nem tévedtem.

Tehetséges nép a magyar, meg persze leleményes. Axióma ez, bizonyítani a tételt ezért felesleges, annál inkább lehet világnézetet alapozni erre. Ismerjük és elismerjük Nobel-díjasainkat; legalábbis majdnem mindegyiket. Tudjuk, és fennen hangoztatjuk is: sport nagyhatalom vagyunk:, lám-lám, nálunk az olimpiai cím akár magas közméltóságot is hozhat magával. Jó, néha egy kis gellert kap a történet, de a szándék dicsértes és nemes. Amiben viszont vitathatatlanul kiemelkedő nemzet vagyunk, az a gasztronómia. Nem, nem Széll Tamást fogom most magasztalni: a maradékról szólnék. Bár nem végeztem kutatásokat, de merem remélni, hogy Péter Annától Molnár B. Tamásig a gasztroarcok egyetértenek velem abban: nemzetünk a maradék újrahasznosításban tényleg a világ élmezőnyébe tartozik. A húsvét utáni napokon az ember hazasétál, és szimatol. Amott tuti rakott krumpli készül, kolbász helyett sonkával, sok tojással. Emitt a sonkás kockában hisznek a lakók. A lényeg persze a tejföl. A tejföl a konyhában ugyanaz, mint purhab a ház körül. Bármit meg lehet vele javítani. "A tejföl az, ami a magyar resztlit remekművé rántja össze, ha van hozzá elég tehetségünk" - írja Cserna-Szabó. Csak bólogatni tudok. Jómagam a sonkát tésztával dolgoztam fel, no meg persze tejföllel, sajttal. Haladó ember lévén fok helyett medvehagymát szórtam bele, nem rontott rajta ez sem. Persze maradék bort kellett találnom, manapság ezzel nincs problémám. A tároló mélyéről az elmúlt napokban rég elfeledett borok kerültek elő - nem tanulságok nélküli a 2009-es Sauska rozé felfedezése sem, de erről majd később. A fenti vacsorához egy 2005-ös Maurus Rejtelem dukált. Eddig erősen fásnak találtam ezt a chardonnayt, most visszafogottabbnak tűnt a fa; tényleg volt elég beltartalom a borban, hogy valamelyest integrálja a hordót. A savhangsúly persze megmaradt, de nem bántóan savas a bor. Higgyenek nekem: egyre érzékenyebb vagyok a túlzásokra. Igaza lett végül borboy (mit beszélek: Weér Yvó) cimborámnak, érdemes volt pár évig elfeledkezni erről a borról. Ugye ezen a blogon azt meg végképp nem kell bizonygatnom, hogy a magyar bor világhírű? Innen folytatjuk.

Történnek a dolgok. Velem, körülöttem. Rohanok az élettel, az élet után. Az ünnep nekem mindig a lelassulásról szól. Az egyedül főzésről, ennek öröméről, keservéről. Most egyedül vagyok, de nem érzem magam magányosnak. Nézem a fűszernövényeket, kikeltek-e már? Tegnap ültettem el őket, nem lepődök meg a mozdulatlanságukon. A rozmaring viszont nem mai gyerek, szép nagy bokor őrzi az erkélyajtót, néha ezt elfelejtem; olyankor cserepestül felborul ha kimegyek az erkélyre. De ma direkt hozzá mentem, meg a kakukkfűhöz - a báránylapockát velük ízesítettem. Szír hentes, magyar bárány, marokkói kuszkusz, Orsolya kékfrankos. Multikulti húsvéti ebéd. Kozmopolita, ha merjük ezt a szót használni. A bárányra szőlőt rágcsáló malacok vigyorogtak, ezen én is elmosolyodtam. Remélem azért hangosan nem beszélgettem a malacokkal, ők ugyanis a 2006-os egri kékfrankos címkéjéről néztek le rám. Nem mondom, hogy most sem végezne a vert mezőnyben ez a bor egy kékfrankos sorban, de lényegesen összecsiszoltabb képet mutatott, mint palack leírása anno. A bárány, a kuszkusz nem tiltakoztak. Végeredményben én sem, hisz kihozott ez az ebéd belőlem valami olyasmit, amire rég volt példa. Írok. Lesz-e ebből feltámadás, még nem tudom. Bízzunk benne együtt. 

Halászlét főztem neked, olyat, amilyet te nem szoktál, passzírozás-mentest, vegyes halból - csukát nem kaptam, de van benne ponty, harcsa, miegymás. Hogy hátha ízleni fog ez a híg alaplés változat. De nem fog, mert már nem vagy. Pedig én tényleg elhittem, hogy van remény, hogy a leleteidre nem azért mondják az orvosok, hogy bíztató, mert meg akarnak nyugtatni. Bíztam, mikor végre beszélni is tudtunk egymással, és reménykedtél, hogy majd csak megkóstolod egyszer azt a levest, ha kikerülsz a kórházból. Hát, nem sikerült. Sokat kaptam tőled, a sok veszekedésünk mellett is. Tudom, hogy őszintének lenni a legfontosabb, megtanítottál rá. Igyekszem, apa, igyekszem. Meg hogy segíteni kell azoknak, akik erre rászorulnak. Te mindig segítettél a lecsúszottaknak, nem is járt nálunk sosem igazi mesterember, csak kétbalkezes nyugdíjasok szerelték a csapot, mázolták a falat. Nem értettem, miért. El kellett telnie jó sok időnek, mire megértettem. A becsületüket igyekeztél visszaadni, miközben nem vártál el tőlük semmit cserébe. Közben pedig nem volt neked sem könnyű. Halálos ítéletet is kellett hoznod - meghoztad. Akkor megértettem volna, ha iszol. De akkor egy kortyot sem. Mindig csak akkor ittál, amikor nem volt rá okod. Miért? Mindegy is most már, most már nem fogjuk ezt újra megvitatni; se nyugodtan, se ingerülten. Elmúlt. Nekem megmaradnak az emlékek, a jó dolgok. Emlékszel? A kürtőskalács-sütés. Még nem volt divat, a nyolcvanas években, de mi már akkor, a kertben, parázs felett forgattuk a kalácsot, szórtuk rá a cukrozott diót. És tárcsán sütöttük a húst. És bográcsoztunk. És, és, és. De te persze hogy emlékeznél, hisz meghaltál.

Na tessék. Megint egy olyan borról írok, amiből kevesebb palack készült, mint ahányan egy átlagos napon az alkoholistára tévednek. Másrészt viszont egy olyan borról írok, aminek az elkészült 550 palackját sejtésem szerint az idelátogatók vették meg. Előrebocsátom: jól jártak vele. 2010, eufemisztikusan szólva, nem volt ideális borászati szempontból. Arra viszont remek volt, hogy meglássuk: kinek milyen elképzelése van egy rossz évjárat piacképes boráról. Bálint például lehetőséget látott arra, hogy elkészítse első sillerét. Méghozzá nem is hagyományos fajtákat, hanem magyarfrankost és bíborkadarkát házasított össze. Analitikusok kedvéért: a végeredmény egy 13 gramm maradékcukorral, és 13-as alkohollal elkészített bor lett. A magamfajta hedonista a friss cseresznye és málna illatnak örült, no meg a tiszta, gyümölcsös, egyben kissé sós íznek. A maradékcukor mellett finom savak is maradtak a borban, a kettő együtt arra volt jó, hogy seperc alatt lecsússzon egy palack. Az, hogy ez volt életem egyik legjobb sillere, az nem kérdés. A hat pontról meg vitatkozzanak, ha úgy tartja kedvük. Igyekszem távol tartani magam a "melyik a legígéretesebb borvidék" állandóan felpezsdülő vitájától, lévén ahhoz pont semennyit sem járom és kutatom őket, de azt el kell ismernem: a Mátra feljövőben van. A nem túl távoli jövőben terveim szerint újabb Losonci és Szecskő borokkal próbálom majd állításomat alátámasztani.

Nem, nem hülyültem el teljesen a hosszúra nyúlt írástalanságban. Tényleg egy 2011-es borról írok. Lassan egy hete, hogy hordóba került, legalábbis remélem, már hogy hordóban van, és Szilágyi László, a Gizella pince tulajdonosa-borásza úgy vigyáz rá, mint a szeme fényére. Mert a borban benne van a kezem munkája. No persze nem olyan sok munka az. Dropshop-os barátaim találták ki azt, hogy meghirdetnek egy szüreti programot, összeszervezkedtek hát Lászlóval, szereztek egy busznyi embert, és október 15-én ez a csapat a pincészet által bérelt, a Szent Tamás dűlőhöz tartozó, Fürdő nevű aldűlőben találta magát. Némileg másnaposan, hiszen előző este Bárdos Sarolta vendégszeretetét élveztük. Került a csapatba békéscsabai kolbászos is, így magyaros reggelit kaptunk a tőkék közt. A szüret, gondolom tudják, az egész éves munka egyik legkönnyebb része, gyerekkoromban is felüdülésnek tartottam. Jövőre megfontolásra javaslom hasonló programok szervezését metszés és kapálás idején is - a városi ember kifejezetten örül, ha azt látja, hogy munkájának eredménye több, mint egy remekül összerakott pivot tábla. Nem viccelek: László és Sarolta elmondása szerint a következő évek kulcskérdése pont a munkaerőhiány a szőlőkben, egyre kevesebb megbízható, hadra fogható embert találnak Tokajban is. A szőlő amúgy 22-es mustfokkal került be a feldolgozóba, a pneumatikus prés 0.8 bar maximális nyomást gyakorolt a cefrére, a must finom volt, a pincészet régebbi borai annál is jobbak. Az esti kolbásztöltésnél új értelmet kapott a buhera szó, sosem gondoltam volna, hogy az egymással nem kompatibilis belet és kolbásztöltő csövet a ház körül található dolgokkal végül össze lehet boronálni. A hétvége arra is jó volt, hogy talán újra kedvet kapok az íráshoz is, így a bor fejlődését akár a blogon is nyomon lehet majd követni.

Kevés olyan bor jut hirtelen az eszembe, ami a szakírókat annyira megosztotta volna, mint a Weninger Sopron. A 2007-es évjárat szülöttét Csaba az egekig magasztalta, Albert majdhogynem porig alázta. Bevallom, csak futólag futottam össze a kérdéses borral, ráadásul úgy, hogy rendszerint magasabbra pozicionált Weninger borok mellett kínálták - engem sosem nyűgözött le ez a házasítás (ebben lehet szerepük a magasabbra pozicionált boroknak is, persze). De nem is viszolyogtam annyira, hogy valamelyik hiper polcáról le ne emeljek egy új koncepciójú Sopront. A 3.0 megnevezés több mindent takar: egyrészt három fajtából házasították a bort (45% kékfrankos, 30% merlot, 25% syrah), másrészt nem évjáratos bor. ahogy a címke fogalmaz: a természet válasza miatt ezúttal évjárat nélkül, több évjáratból. A pohárba szagolva elsőként nagyon weningeres az illat: istállószag, ázott bőr csapja meg az orrom. Pörgetem a poharat, hagyom szellőzni a bort (értsd: telefonálok, vacsorát főzök), tisztul a kép, határozottan eluralkodik egy meggyes-fűszeres illatvilág. Kóstolva is megmarad a meggy, a fűszerek is szépen kísérik a kortyot, amit azonban elural egy határozott savanyúság. Nem a bort akarom harapni, mellé szeretnék azonnal enni valamit. (Milyen jó, hogy a szellőzés alatt elkészült a vacsora!) Nem viszolygok ettől a bortól, de nem tudnám az egekig magasztalni. Én maradok a magam konzervatív gyenge öt pontjánál.

Tulajdonképpen most illene magyarázkodnom, hogy a csigavér óta hová tűntek a posztok, meg különben is, a Terra Australis-ról kéne írnom. Nincs kedvem. Se magyarázkodni, se írni arról. Önéletrajzi elemekben bővelkedve azért megnyugtatnék mindenkit: jól vagyok. Csak most éppen olyanom van, hogy a bor háttérbe szorult, fröccsként fogyasztom leginkább, jól is esik, mondjuk. A Terra Australis-ról meg nálamnál műveltebbek és szorgalmasabbak már mindent megírtak, jómagam minimál jegyzeteket csináltam, a vége felé meg már azt sem - nem éreztem jól magam akkor, ott. Nem a borok tehettek erről, de untam az egészet, hiába kaptam pár 8 és egy 9 pontos bort is (nálam is a Wendouree Cabernet Malbec 2004 nyert amúgy). A lényeg a lényeg azonban: saját örömömre felbontottam két kapott bort is a héten. Homola Szabolcs IT-s ember, tanácsadó céget vezet, vitorlázik a Balatonon, és hirtelen felindulásból belevág egy paloznaki borászat megteremtésébe is. Ahogy mesélték nekem, túl van már a minden kezdet nehéz élményen, a pincéje felépült, majd egy része beomlott, és gondolom annak sem örült, hogy induló pinceként megkapta a 2010-es évjáratot is. A filozófia már megvan, van szakmai stáb is mögötte, mellette, az informatív honlapon utána lehet ezeknek mind nézni. Borok is rendelhetők onnan, kettőről bizton állíthatom, hogy kipróbálásra érdemesek. Az olaszrizlinggel bajban vagyok, ugyanis a címke is arról beszél, hogy készül friss, reduktív, meg érlelt, ászokhordós tétel is, de hogy ezeket hogy lehet felismerni, azt nem tudom. Mindenesetre azt vélelmezem, hogy hozzám a 2009-es Reduktív Olasz jutott el. Neutrálisak az illatok, csonthéjasokat szagolok ki leginkább a pohárból, némi visszafogott virágossággal. Lendületes a korty, itatja magát a bor, mint a veszedelem. Az élénk savakat sikerült megőrizni, került mellé tartalom is, 1300 forintért nagyon jó vétel - minden balatoni vendéglőben poharaztatni kéne az ilyen ilyen borokat, nagy baj nem lenne akkor a vendéglátásunkkal. A tehetséges jelző adekvát - az öt pontot simán hozza ez a bor. Érdekesebb, és egy fokkal komplexebb a Parti Szél nevet viselő házasítás, ami szürkebarát alapokon nyugszik, mellé tramini és olaszrizling került. Az első jelző, ami ennél a bornál is eszembe jutott a visszafogott volt. Virágos-gyógynövényes illata nem tolakszik. De ez az illat az idő múlásával nyílik, gazdagszik, mélyül. Hol gyümölcsök, hol újabb növények bukkannak fel, néhol mintha új hordót éreznék. Habár a honlap által ígért új zamatélményt nem lelem (de azért fejben kioszok egy mostanság újra népszerű kokit a zamatélmény szóért), de a korty kifejezetten gazdag. Ehhez leginkább idő kell, konkrétan meg kell várjam, hogy kicsit felmelegedjen a bor a poharamban. Ekkorra a gyümölcsök és a finom fűszeresség egyensúlyba kerül, a lendületes savak és a 13-as alkohol is jó struktúrát alkotnak. Ezen a ponton valamiért az ugrik be nekem, hogy nem baj, ha elszakadt minden kötél, van még egy pót-pót-kötél. Ha pedig egy borivás közben énekelgetek magamban, akkor az a bor szép - hat pont. Mikorra pedig megírtam ezt a cikket, fel is erősödött a városi szél.

Van egy álmom. Egyszerű álom ez: bemegyek egy Balaton parti étterembe, és kérek egy halászlét. Megeszem, megköszönöm, fizetek, távozom, mintha nem történt volna semmi említésre méltó. Vagy ugyanezt teszem egy Duna parti kisvendéglőben. Most ott tartok, hogy szinte tapsolva lelkendezek, ha egy-egy olyan helyet találok a Balaton és a Duna partján, ahol a halászlé nem a fagyasztott sűritmény, felengedve vízzel, beledobva pár pontyszelet. Ja, és mellé persze Erős Pista, mi más? De nem adom fel az álmom, keresek kitartóan. Most találtam egyet, Csíki Sándor lelkendezése nyomán kerestem fel a tihanyi Ferenc Csárdát, kizárólag halászlé evési célzattal. Messze az átlag feletti levet ettem, és noha nem volt tökéletes, de így is majdnem kezet ráztam a felszolgálóval. Előtte-utána egy rozé fröccsel oltottam szomjat, frissítőnek hatott, hát vettem egy palackkal, hadd cáfoljam emígyen is a rozé-utálatomat. Itthon is jól esett a tulaj, Punk Ferenc cabernet sauvignonból készített bora, kellemesen gyümölcsös szomjoltó, kicsit a szokásosnál fűszeresebb karakterrel, markáns savhangsúllyal. Szokás szerint ezt a rozét is szívesebben ittam fröccsnek, mint magában. 4 pontos bor, 7 pontos halászlé, az összesen vajon mennyi?

Borbemutatót tartott a Vinoport Borbár, amire három ok miatt is el akartam menni. Egyrészt érdekelt, hogy milyen a Lechner Ödön fasori borbár. Remek helynek tűnik, jól eltalált kimért borok, szimpatikus borválaszték, amit elviteles áron haza is lehet cipelni, sajtok, helyben sült kenyér. A másik két ok, ami odavonzott prózaibb: Balassa István és Szilágyi László. Voltam már kettejük közös kóstolóján is, külön is szeretem a boraikat, sejtettem mire számíthatok. A két fiatal borászt talán már nem kell bemutatni, megtettük régebben amúgy is, Balassát jómagam, a Gizella pincét Albert blogolta meg legelőször az Alkoholistán, ha jól emlékszem. Alapvetően 2009-es borokat hoztak a borászok, Lászlóé már felcímkézve, Istvánéi még címkék nélkül érkeztek, utóbbiak idén azért piacra kerülnek, annál is inkább, mert az előző évjárat kifutott nála. Szigorú fesztiválfegyelem volt: egy Gizella bort egy Balassa követett, a sorrendet a borok szárazsága határozta meg. Elsőként így a Gizella pince Szil-völgyi furmintja került a poharamba, soha rosszabb kezdést. A bort Octopus is megsüvegelte már, és bár nálam nyolc pontig nem jutott volna most, de a virágos-gyümölcsös ízek, a remek egyensúly nekem is nagyon tetszett. Komoly szándékai vannak Lászlónak ezzel a Tarcal közeli dűlővel, a bor alapanyagát adó bakművelésű területhez vett újabbat is, ott furmint és hárs vegyesen van, kíváncsian várom az újabb borokat onnan is. Markánsan ásványos, egyben gyümölccsel teli volt a Balassa Szent Tamás furmint is, a forró 2009-ből példásan egyensúlyos bort készített István. A bérelt területet időközben megvették, így egyelőre Szent Tamás bor nem fog tőle napvilágot látni. A következő tétel a Gizella Medve furmint volt, itt már a kedvesség dominált, a 9 gramm cukor szépen kerekíti a bort, a 15 körüli alkohol igazából csak a korty végében érezhető. Nem olyan kifinomult bor, mint a Szil-völgyi, de így is több, mint tehetséges. Balassa Betsek furmintja 2009-ben lágyabb, kerekebb lett, mint eddig bármikor, a magas alkohol itt is felperzseli a korty végét, ezen a boron éreztem leginkább, hogy még ráfér némi pihentetés. Szintén Istvántól jött a következő bor, a Thurzó furmint fura szerzet: mintha Somlón készült volna. Illatában markánsan sós, István szerint a talaj az oka, nevezetesen a a piroxén dácitnak köszönhető ez. A 18 gramm cukor ellenére lendületes, ásványos, és a 18 gramm cukor miatt borzasztó hosszú lecsengésű. Én szerettem ezt a bort, talán ezt éreztem leginkább késznek a sorból - ez persze idővel hátrányára is válhat majd. Az egyetlen hárslevelű a Gizella 2008-as Barát hársa volt, november 19-i szüretelésű, az eddigi évjáratoknál alacsonyabb, 57 gramm cukorral. Elsőre fülledt volt, majd pörgetve a poharat kinyílt a bor: mézes-gyümölcsös lett. A kortyban a sav-cukor egyensúly tanítani való, friss, színes, tartalmas édes bor volt ez. A 2008-as Balassa zéta ezzel szemben 200 gramm feletti cukrával inkább behízelgően krémes, de én szerettem ezt a hízelgést. Az édes borok versenyét viszont egyértelműen A 2007-es Gizella hatputtonyos aszú nyerte (volna, ha lett volna ilyen verseny). 190 gramm cukor, ezzel egyensúlyt tartó sav, virágos, gyümölcsös, összetett illat, lendület, frissesség - minden benne volt, amit én egy jó aszúban keresni szoktam. Ha sikerül, a 800 palack egyikére lecsapok. Amíg ezt nem teszem meg, addig továbbra is figyelem a két kis pince rezdüléseit - szerintem érdemes.

Ott hagytam abban múltkoriban egy gondolatmenetet, hogy nem keresgélem eztán a jó rozékat. Aztán kommentben kifejtettem, hogy "önmagában jó rozékat nem fogok keresni, sokkal jobban érdekelnek a kifejezetten finom, olcsó fehérborok". Nem is kellett sokat várnom arra, hogy találjak egyet, igaz, nem vakrepültem - a Nyakas ebben a műfajban erős mezőnyjátékos (és meglepődve látom, hogy van immár 5000 forintos boruk is). A fenti bort ezidáig Budai Cuvée néven forgalmazták, nevét a Tök határában található 100 éves pincesorról kapta, ahová alig várták a gazdák, hogy kiérjenek. Szerintem hibátlan a név. Mint ahogy példaértékű a Nyakas honlap információ tartalma is, a bor analitikájáról, készítéséről korrekt információkat kapunk. Ez alapján is tudhatjuk, hogy chardonnay (50%), irsai olivér (25%) és rizlingszilváni (számoljanak utána) alkotja a házasítást. Illatban az irsai elnyomja a többieket, tiszta, üde, gyümölcsös jegyek uralkodnak. Ízében mindenképpen a savak dominálnak, de ez friss, ropogós gyümölcsökkel, pár gramm maradékcukorral párosul, így az első két pohárral pillanatok alatt végeztem. Aztán kipróbáltam fröccsnek is, így is jó volt, tovább is tartott. 1400 forintos árához erős négy pontot párosítok, döntsék el ez akkor jó vétel-e? Már csak a címkén is szereplő "mesteri házasítás" kifejezést szeretném jobban megérteni, de nem vagyok telhetetlen.

Két furmintot is bontottam az elmúlt napokban, meg ittam másokat is, ideje lassan megint időt szánni ezek megírására is. Kezdem is hát. Akciózott a Tesco, kipakoltak jól látható helyekre borokat, áthúztak nagyobb számokat, vastag pirosoztak kisebbeket - köztük volt a Dereszla Pince 2010-es Száraz Dorombor-ja is. Blokkot és palackot már szelektíve hulladákgyűjtöttem, így csak emlékeimre hagyatkozom, mikor 800 forint körüli ár, és furmint felirat rémlik a boron. A márka külön honlappal rendelkezik, nem túl informatív az, ha mindig van 20% sárga muskotály ebben a borban, akkor ebben is volt. Mindenesetre akármi is az alapanyag, azt az illat alapján sauvignon blanc élesztővel oltották be: dőlt a pohárból a bodza, a csalán, meg a fűnyírás illata. Ízében tipikus 2010-es bor: sok sav, visszafogott gyümölcsök. Inni jó volt, de nem ezen tanítanám a furmintot, sőt, ezen nagyon nem tanítanám a fajtát. A négy pont azért jár neki. Nem kap sokkal többet a címszereplő sem, de más ligában játszik Orosz Gábor mádi furmintja. Nem szokásom a címkével foglalkozni, de itt nem állom meg: a rikító narancssárga nem ízlésem szerint való, de tény, hogy a fent már említett hiper polcán egyből észrevettem. Sokszínűbb bor ez, mint a Dorombor; az illata is összetettebb, és furmintosabb. Barack, körte, és édesfűszerek nyomulnak az orromba. A korty vidám, színes, csöppet édeskés, egy kis lendületet még el tudnék képzelni bele. Itt is visszaköszönnek a fűszerek, no meg a barack is. Erős öt pontot adok, és lehet, hogy szűken mérem.

Parafrázis a cím, tudom, Albert szokta arra biztatni a népeket, hogy fogják a poharukat, és menjenek. És én mennék is, fognám is, de nem megyek. Nem megyek például most a Budai Gourmet-ra. Pedig a program, a kiállítók rendben vannak, vonzó lenne a rendezvény. Ha. Ha nem kerülne annyiba, amennyibe. Szerintem drága mulatság úgy elkölteni 2900 forintot, hogy ezzel egy kóstolópohár és egy plasztikkártya lesz a kezemben. Pláne, mert hogy újabb kóstolópohárra semmi szükségem. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért kellene nekem úton-útfélen annak örülni, hogy a jegy áráért boldog birtokosa leszek valaminek, amire az égadta egy világon semmi szükségem sincs. Sok pohárral rendelkezem, fel tudok egyet markolni itthon is, aztán vagy eltöröm ott, vagy nem. Nem értem, hogy Bécsben, Kremsben miért természetes az, hogy veszek egy belépőt, majd mellé 10 euróért bérelek egy poharat. Amit vagy megtartok, vagy visszaadok a végén. Ha a Szigeten van külön hazamenős jegy, akkor vajon miért nem merül fel a szervezőkben, hogy legyen hozott poharas jegy is, olcsón? Félre ne értsenek, nem a Gourmet-ra haragszom, a rendezvény csak egy apropó, hogy éljek a mormogáshoz való jogommal. Pont ugyanígy működik a Kárpát-medencei borászok találkozója is, igaz, legalább féláron, de szinte az összes hazai rendezvényen a kezembe nyomtak mostanság egy poharat - persze azért voltak üdítő kivételek is. De komolyan, nem járok autókiállításra, ott is adnak egy bal első indexlámpát a jegy mellé?

Midőn ezt írtam, tiszta izzadt voltam (megnyugtatásul elárulom: a cikk megjelenésekor már túl vagyok egy-két tisztálkodáson). De tényleg izzadtam, ugyanis ezúttal a squash-pályán aláztam menthetetlenül büdössé magam, no, nekem is le kell valahol vezetnem a feszültséget. Ha már iszom, legalább sportoljak is. Hazaérve valami szomjoltóra vágytam, és bevallom, jó előre megéreztem, hogy ez így lesz, úgyhogy a hétvégi bevásárlás után került egy palack a fenti borból a hűtőmbe. Talán ha 900 forintot költöttem rá. Az izsáki pincével úgy vagyok, hogy várom tőlük a meggyőző áttörést, az eddig kóstolt borok rendben voltak, de valami plusz hiányzott belőlük. Most is óvatos duhaj voltam, a 2010-es rozé mellé hűtöttem szénsavat is. Jól tettem, ugyanis a bor nem cáfolt rá előítéleteimre. A tuttifruttis illat mellé rengeteg sav társult, pár korty jól esett magában is, de inkább fröccsöztem egy jót. Felszódázva ez a bor finom. Bevallhatom most már: rozétól én ennél többet el nem várok. Volt, hogy kerestem a tutit - már nem teszem, meghagyom ezt a műfajt másoknak. Legyen ez a cikkem a búcsúm a rozéktól, ezúttal a tudományosan megalapozott pontszámok nélkül. Soha rosszabb búcsút, a Gedeontól pedig továbbra is várom az áttörést, én kitartó vagyok, remélem ők is azok.