Halászlét főztem neked, olyat, amilyet te nem szoktál, passzírozás-mentest, vegyes halból - csukát nem kaptam, de van benne ponty, harcsa, miegymás. Hogy hátha ízleni fog ez a híg alaplés változat. De nem fog, mert már nem vagy. Pedig én tényleg elhittem, hogy van remény, hogy a leleteidre nem azért mondják az orvosok, hogy bíztató, mert meg akarnak nyugtatni. Bíztam, mikor végre beszélni is tudtunk egymással, és reménykedtél, hogy majd csak megkóstolod egyszer azt a levest, ha kikerülsz a kórházból. Hát, nem sikerült. Sokat kaptam tőled, a sok veszekedésünk mellett is. Tudom, hogy őszintének lenni a legfontosabb, megtanítottál rá. Igyekszem, apa, igyekszem. Meg hogy segíteni kell azoknak, akik erre rászorulnak. Te mindig segítettél a lecsúszottaknak, nem is járt nálunk sosem igazi mesterember, csak kétbalkezes nyugdíjasok szerelték a csapot, mázolták a falat. Nem értettem, miért. El kellett telnie jó sok időnek, mire megértettem. A becsületüket igyekeztél visszaadni, miközben nem vártál el tőlük semmit cserébe. Közben pedig nem volt neked sem könnyű. Halálos ítéletet is kellett hoznod - meghoztad. Akkor megértettem volna, ha iszol. De akkor egy kortyot sem. Mindig csak akkor ittál, amikor nem volt rá okod. Miért? Mindegy is most már, most már nem fogjuk ezt újra megvitatni; se nyugodtan, se ingerülten. Elmúlt. Nekem megmaradnak az emlékek, a jó dolgok. Emlékszel? A kürtőskalács-sütés. Még nem volt divat, a nyolcvanas években, de mi már akkor, a kertben, parázs felett forgattuk a kalácsot, szórtuk rá a cukrozott diót. És tárcsán sütöttük a húst. És bográcsoztunk. És, és, és. De te persze hogy emlékeznél, hisz meghaltál.
