Ritkán kóstolok korosabb borokat. Persze most elvitatkozhatnánk, hogy mit értek koros bor alatt, egy négyéves juhfark például az-e? Meg azon is elmerenghetnénk, hogy jobb lesz-e idővel az, ami az adott pillanatban jó. Vitatkozzunk, ha van kedvünk! (Szerintem más lesz. Néha a más pedig lehet jobb. De legtöbbször nem az.) Mindenesetre a múlt héten körülnéztem a tárolóban, és két palack is a kezembe akadt. Borok, amiket frissen szerettem. Úgyhogy eltöltöttem velük pár napot, egyiket a másik után kibontottam. Először az idősebbet, a 2006-os Laposa (Bazaltbor) Somlai Juhfarkat. Az első benyomás meglehetősen pozitív volt, pláne, mert eszembe jutott, hogy már vagy két éve azt mesélték a borról, hogy kipukkadt. Ehhez képest tiszta, ásványos, mézes illata volt, nem olyan, mint újkorában, de egy koros borhoz pont passzolt. Az acidok csillapodtak, a korty gazdagsága mindazonáltal megmaradt, telt, sűrű, ásványos volt. A savak eltűntével az alkohol azért csípett, összességében elérte az öt pontot, de persze korábban kellett volna bontanom. Érdekes módon nem éreztem azt, hogy a Bussay olaszt rosszkor bontom. Sőt, eddig sosem éreztem azt. Jó volt ez a bor két éve is, most is jó. Ami a legmeglepőbb, hogy gyakorlatilag ugyanolyan ez a bor, mint anno. Trópusi gyümölcsös, élénk savú, a maradékcukor (ami miatt ugyebár a félszáraz megnevezést kéne ráírni, ezt a hibát rójuk fel újra Bussay doktornak, és/vagy a Bortársaságnak) kerekíti, harmonikussá teszi a kortyot. Remek szerkezet, továbbra is megérdemli a hét pontot. Meglepett, hogy még kapható a forgalmazónál, így jó szívvel merem ajánlani. Persze ha csalódást okoz, ne verjenek majd meg.