Történnek a dolgok. Velem, körülöttem. Rohanok az élettel, az élet után. Az ünnep nekem mindig a lelassulásról szól. Az egyedül főzésről, ennek öröméről, keservéről. Most egyedül vagyok, de nem érzem magam magányosnak. Nézem a fűszernövényeket, kikeltek-e már? Tegnap ültettem el őket, nem lepődök meg a mozdulatlanságukon. A rozmaring viszont nem mai gyerek, szép nagy bokor őrzi az erkélyajtót, néha ezt elfelejtem; olyankor cserepestül felborul ha kimegyek az erkélyre. De ma direkt hozzá mentem, meg a kakukkfűhöz - a báránylapockát velük ízesítettem. Szír hentes, magyar bárány, marokkói kuszkusz, Orsolya kékfrankos. Multikulti húsvéti ebéd. Kozmopolita, ha merjük ezt a szót használni. A bárányra szőlőt rágcsáló malacok vigyorogtak, ezen én is elmosolyodtam. Remélem azért hangosan nem beszélgettem a malacokkal, ők ugyanis a 2006-os egri kékfrankos címkéjéről néztek le rám. Nem mondom, hogy most sem végezne a vert mezőnyben ez a bor egy kékfrankos sorban, de lényegesen összecsiszoltabb képet mutatott, mint palack leírása anno. A bárány, a kuszkusz nem tiltakoztak. Végeredményben én sem, hisz kihozott ez az ebéd belőlem valami olyasmit, amire rég volt példa. Írok. Lesz-e ebből feltámadás, még nem tudom. Bízzunk benne együtt.