Nekem akkor van itt az igazi tavasz, ha megjelenik a piacon a spárga. Liberális vagyok: mindegy az nekem, hogy zöld, vagy fehér. Elég az, hogy legyen. Végre van; meg kellett ezt nyomban ünnepelni. Ne gondoljanak hosszan tervezgetett ünnepségre, komoly rákészülésre. Gondoljanak arra, hogy hirtelen ott állnak a konyhában, egyszerű krumplipucolóval hámozzák a fehér spárgát, majd amíg az ressre sül (mármint nem a krumplihámozó), addig vajon elkészül a friss pisztráng. A hűtőből került mellé egy kis kecskesajt is. Tavaszünnep Zuglóban. Nem volt kevésbé implulzív a bor kiválasztása sem. Lehetne ilyenkor borsznobkodni, hosszasan ácsorogni a hűtő előtt, latolgatni, hogy ehhez a hármas íz kombinációhoz mit is bontsak. Nem mondom, volt idő, amikor ezt tettem. Most határozottan megfogtam egy palackot, kirántottam (nem szándékos szóvicc): Somlói Apátsági Pince, 2010-es juhfark. Legyen, mondtam, Balogh Zoliék ritkán hibáznak (azért ritkán hibáznak ők is), ha nem passzol a bor az ételhez, hát majd külön fogyasztom. De alapvetően passzolt, aztán fogyasztottam külön is. Egyszerre lendületesen savas, édeskésen tartalmas a bor, fűszeres-sós, érett sárgabarackos. Palackba zárt Somló, írtam egyszer a borukról. Szerintem nem tévedtem.