vörös és fehér

Mikor az olaszrizlingeket megvettem, azt mondta Figula Mihály, ha tehetem, kóstoljam meg őket egymást mellett. Mondott mást is, beszélgettünk például az olaszrizling helyzetéről, jövőjéről. Szkeptikus volt, szerinte is nagyon jót tenne egy wachau-i szellemben megfogalmazott szabályozás, amihez lehetne csatlakozni, de egyelőre ezt az elképzelést kevesen osztják. Megy mindenki a maga útján, így a Figula pince is ezt teszi, ha van fontos esemény, ott vannak ők is, ki is verik a biztosíték olyankor a borukkal. Legalábbis Misi szerint nem csak Albert rajongott cikkem tárgyáért. Ami mellé főztem is, spárgás rizottó volt, némi grillezett hallal, édesköménnyel, no meg pusztán a tudományos kísérlet kedvéért 2009-es Figula Sáfránykert Olaszrizling. Súlyos bor ez, nagy testtel, olajos hömpölygéssel, túlérett, trópusi illatokkal, 15-ös szesszel. Üvölt róla, hogy valamit muszáj enni hozzá - nem is biztos, hogy ilyen könnyed ételt. Az illatok, és a pohárban olajosan mozgó bor után egy visszafogottabb, lomhább kortyot vártam, szerencsére a savak kellően délcegek. Értem, vagy legalábbis érteni vélem, hogy miért lett ez a bor 2010-ben Pannon Bormustrás csúcsbor - a magyar száj mostanában ezért rajong. Egyrészt kíváncsi lennék, az idei a nagy tekintélyű zsűri ezt is lelúzerezte-e volna, másrészt megfelelő kontextusban nálam nem jutott hat pontnál feljebb. Megmondom őszintén: nem elég elegáns ez a bor. Lehet, magában kóstolva nálam is feljebb jutott volna, no de az Arácsi mellett erre esélye nem volt. Kaja mellett is, de magában is remekül, teljesített ez a bor. Virágos-sós illat, aztán jönnek a gyümölcsök is, itt inkább a magyar tájon maradunk (barack, körte), semmi trópus. A korty feszes, komoly; itt nem is annyira az íz, mint inkább a szerkezet az úr. Hosszú, ásványos lecsengés, már-már nyolc pontos szint, de óvatos vagyok én már az ilyen lúzer fajtákkal, legyen erős hét pont a vége, és akkor a kolléga is boldog lehet, hogy néha hasonló(an kommersz) ízlésünk van. Valamikor vissza kell mennem Füredre, ugyanis az Arácsi kereskedelmi forgalomba nem fog kerülni a tervek szerint.

Vannak borászok, akiknél sosem sikerült még kóstolnom. Vegyük jelen esetben Márkvárt Jánost. Talán négyszer próbáltam végigkóstolni a borait, mindegyik kísérletnek berúgás lett a vége. Isten látja a lelkem: én próbálkoztam. De egyszerűen János társaságában eszembe nem jut köpni, pláne hogy ő is lelkesen iszik velem. Barátaim elmondásából tudom, hogy egyik kísérletem végén önfeledten énekeltünk együtt (nem, nem akarok róla beszélni). Úgyhogy azt találtam ki, nélküle fogok most egy üveg bikavért elpusztítani, hátha végre azt is el tudom mesélni, milyenek a borai. Merthogy furcsák. Az utóbbi időkig kizárólag acéltartályban erjesztett, érlelt szekszárdi vörösöket. Az olaszrizlingje is figyelemre méltó, de amik eddig nagyobbat ütöttek, azok a besorolhatatlan vörösei, emlékeimben a 2003-as bikavér valahogy megmaradt. Azt már nem sikerült vennem, de a Borfalu polcain találtam 2006-ost. Nem egy szokványos bikavér ez sem, már persze ha egyáltalán létezik szokásosnak mondható bika. Ez rendkívül gyümölcsös, a meggyes illat dominál benne. Közel öt éves kora ellenére friss, lendületes, erről a virgonc savak tehetnek leginkább. Ízében is hozza a sok gyümölcsöt, és kifejezetten jó a bor struktúrája. Már persze ha a masszív savgerincet tolerálja az ember. Nagy vörösborra vágyók talán kevésnek fogják találni a tanninokat, amik viszont enyhén tapadósak, mondjuk ez engem nem zavart, no de az én ízlésem csak nekem mérvadó. Összességében öt és hat pont közé tettem a bort, utóbbihoz kicsit közelebb állt. Holnap délután menjenek, nézzék meg, mit hozott János Pestre!

Úgy terveztem, hogy elmesélem: vettem egy francia chardonnay-t a Lidl-ben, kicsavarzáraztam, megittam, szerettem. Gondoltam majd vonok le messzemenő következtetéseket, okosan. De hát nem vagyok egy Albertgazda, ezzel a Lidl-bor sztorival megelőzött engem. Úgyhogy inkább megosztom a legfrissebb szekszárdi élményeimet, annak apropóján, hogy nem tudok elmenni az aktuális Szekszárd Budapesten rendezvényre. Először egy Bodri kadarkát vettem magamhoz, ha már az Elnök Úr hosszas töprengés után azt szerette, én is szeretni akartam. Igaz, én csak a 2008-ashoz jutottam hozzá, de nem csalódtam az elnöki ízlésben. Gyümölcsös, könnyed, jó ivású bort ihattam, öt pontnál biztos nem ért kevesebbet. Aztán bontottam egyet a címszereplőből, töltöttem belőle a Lánynak, Aki Nem Szereti A Vörösbort, aki az első korty után azt mondta: ez finom. Bor nagyobb elismerést kaphat-e vajon? Igaza volt, amúgy, a jelző adekvát. Meggyes-szilvás, fűszeres, életteli, lendületes, kellően hosszú bor ez, túl van azon a ponton, hogy csak úgy igyuk, érdemes rá figyelni is. Mégsem tolakodó, nyugodtan lehet mellé enni is - számomra ez a mindennapok vörösborának egyik etalonja, amivel baráti-családi ebédeket is fel lehet dobni. Szép, azaz erős hat pontos élmény. Kétezer alatti árával árbajnok, nyilván, mint ahogy a Bodri is oda van belőve - ezért is szeretem Szekszárdot.

Nem vagyok egy Albertgazda. Ha az lennék, ez a poszt már akkor élesedett volna, mikor lenyeltem az utolsó kortyot a Mezőgazdasági Múzeumban. Mert ott jártak a Balatonboglári Borvidék képviselői, és ott jártam én is, végigkóstoltam majdnem mindenkit, a gyors összegzést viszont lusta voltam idáig megírni. De talán nem tanulság nélküli, ha késve is, de elmesélem, hogy meglepődtem. Meglepődtem, hogy nem voltak kiugró pincészetek. Se lefelé, se felfelé. Erről lehet, hogy a 2010-es évjárat tehet - eddigi tapasztalatom szerint keservesen nehezen fogunk onnan kiemelkedően jót inni. De nagyon rosszat sem fognak elénk tenni, úgy tűnik, a bogláriak legalábbis nem. A Bujdosó pince például két nyári üdítőt is hozott, az egyiket királyleánykából, a másikat pinot-ból készítették, habzóbornak. Frisecco-nak és Rosecco-nak nevezték el őket, lelkük rajta. A szürkebarátjuk az átlag 2010-eseknél tartalmasabbnak tűnt. Légli Géza 2010-esei is a savakról szóltak, a maradékcukros rajnai talán pont a maradékcukor miatt tetszett a többinél jobban. Kellemes kvaterkázó bort készített Pócz József, az IS nevet viseli az irsai-sárgamuskotály házasítása. Itt legjobban a 2009-es chardonnay tetszett, vajas-krémes volt. A Dézsma pince Balatonszárszóról hozott 2010-es bort, úgysem fogják kitalálni mi az olaszrizlingből készített fröccsboruk neve, úgyhogy elárulom: Szárszónak is egy a vége. Nekik is lelkük rajta. Talán a legjobban a Katona borház lepett meg, nem vártam ugyanis sokat a wellness-boraiktól, de a 2010-es irsai is jól csúszott, a 2009-es semillon pedig egyenesen remek volt. Az Achs & Achs borászat igazi körzős-vonalzós borokat mutatott, a sauvignon blanc és a chardonnay is elsősorban a fajtajellegről szólt. A Konyári pince 2010-ben 40-40-20 százalékban tett olaszrizlinget, sauvignon blanc-t és chardonnay-t a Loliense-be, seprőn tartotta őket, így egy kifejezetten jól iható, szép bort készítettek, talán az egyik legjobbat, amit ezen a kóstolón ittam. Azért csak talán, mert Légli Ottó 2010-es sauvignon blanc-ja is jól sikerült, a 2009-es Lugast most sokkal jobb állapotban találtam, mint egy éve, a 2009-es Landord gyümölcsösebbnek tűnt, mint elődei, a 2008-as félszáraz Gesztenyés rajnai pedig kiemelkedett ebből a mezőnyből, nem csak nálam. A Szent Anna borház egyen-borokat mutatott 2010-ből, nem éreztem különbséget az olaszrizling és a rizlingszilváni között, a félszáraz muscat lunel viszont nagyon jól esett. Végigkóstoltam a vörösöket is, két kékfrankost szívesen összekóstolnék egyszer: Légli Gézáét és Konyáriékét, mind a kettő remek, és mind a kettő nagyon más. Tetszett még Géza pinot és cabernet franc válogatása, Pócz-ék 2006-os merlot-ja, Achs-ék 2008-as zweigeltje, az Ikon 2008-as fűszeres, harmonikus shiraz-a is, a 2008-as cabernet franc válogatásuk, az Evangelista pedig újvilági jellege ellenére (vagy épp azért?) szintén jól esett. A kóstoló végén ittam még pár Garamvári pezsgőt, hogy jól érezzem magam, a pinot blanc-ból készített jött be nekem a legjobban, ettem mellé aKistücsökáltal készített fogas-tatárból, jókedvűen mentem haza.

Ott hagytam abba, hogy reggeliztem pár aszút a Tokaj Nyitányon. Pihenésképpen sajtot kóstoltam borokkal - kevés ennél sznob dolog van, maradjunk ennyiben. Meg annyiban, hogy a legtöbb bor önmagában nagyobb élményt adott nekem, mint sajttal együtt. No, de nem muszáj erőltetnem azt, amiben nem igazán hiszek. Mármint félre ne értsenek, jó sajtot enni a borhoz, de bohóckodás az ideális párost keresgélni hosszasan. Azonban a sajthoz töltött borok miatt is már alig vártam, hogy kóstolhassak kedvemre, sétálgatva. Tudtam, hogy Bárdos Saroltához, azaz a Tokaj Nobilishez el fogok menni, nem csak az aszút akartam újra kóstolni, de a 2009-es Barakonyi hárs is példásan fűszeres, izgalmas bor volt. Hát még a furmint, szintén 2009-ból! Izgalmas, színes, vibráló, talán jobb száraz bort nem is találtam nála. Noha Orosz Gábor borai is borzasztóan tetszettek, a karakteres Nyulászó másért, mint a sokkal behízelgőbb Betsek furmint, és megint másért, mint a Király hárslevelűje. Sajnáltam, hogy a 2007-es, frissen letöltött aszúját nem kóstolhattam a többi között, kontextus nélkül nekem meggyőzőnek tűnt. A kóstolón ismét rácsodálkoztam Németh Attila tokaji boraira, az Alana 2005-ös Lola névre hallgató hárs-muskotály házasítása pazar volt, de a biztosítékot a 2008-as sárgamuskotály verte ki nálam. Kerek, a jelentős maradékcukor ellenére lendületes bor. Egyetlen hatalmas hibája van: kizárólag az Egyesült Államokban forgalmazzák. Többen próbáltuk Attilát meggyőzni, hogy a hazai piac is megvenné, de úgy tűnt, kevés sikerrel. A legszerethetőbb furmint címet ezúttal is a Füleky pince 2009-ese kapta nálam, tartalmas, sokszínű, és rendkívül jó ivású bor volt az a tétel. Szepsy István kiérdemelte a legerősebb sor díját nálam, a 2008-as Szent Tamás furmintnak a szerkezete, a szintén 2008-as hársnak a játékossága tetszett, a 2005-ös aszú meg annyira hibátlannak tűnt, hogy csak na. Igazságtalan lenne, ha a többi borász borait bárki is a futottak még kategóriába sorolná, szinte kivétel nélkül mindenkinél találtam remekebbnél remekebb tételeket  - Barta édes szamorodni 2008, Samuel Tinon száraz szamorodni 2003, Royal Áts cuvée 2008, Dobogó Betsek furmint 2009, Dereszla Lapis furmint 2009, hogy csak párat említsek - de nézzék el nekem, hogy ezen a rendezvényen inkább a hedonista fogyaasztó voltam, mintsem az aprólékosan jegyzetelő blogger. Aki ott volt, szerintem ezt megérti.

Tokaji nyitányt tartott pénteken a Tokaj Reneszánsz - Tokaji Nagy Borok Egyesülete a Mezőgazdasági múzeumban. Mivel jó pár órát ott töltöttem, így egyben nem is tudom megírni, mennyi jót kóstoltam, kezdem hát azzal, amivel a rendezvény is kezdődött: 2007-es aszúkat mutattak be a borászok, ültetett kóstolón. Meséltek az évjáratról, meg a poharakba érkező aszúkról is. Alapvetően egységes volt az évjárat megítélése: a korai rügyfakadás, a forró nyár, az ijesztően hideg, esős kora ősz, majd a szép vénasszonyok nyara azt eredményezte, hogy nagyon érett, töppedt szőlőszemek aszúsodtak. Volt, aki a szemek mennyiségével elégedett volt, volt, aki kevesellte. A kóstolásnál több aszúnál a krémesség, lágy savak domináltak, de voltak ez alól is kivételek. Egy biztos: ahány (bor)ház, annyi stílus. Sorban elsőként a Disznókő ötputtonyosa érkezett elsőnek, talán a nap legjobban iható, legkönnyedebb aszúja volt ez, a 132 gramm cukor és a 7.2-es sav tökéletes harmóniája. Őszibarackos jegyek domináltak benne, nem volt túl komplex bor, talán ezért került a sor elejére - soha rosszabb kezdést. Komplexebbnek tűnt a Béres hatputtonyosa, de a 9-1-es sav rendesen odavágott a végének. Hiába volt benne több zamat (narancs, citrom, barack), én kevesebbre tartottam ezt a bort. A Dereszla hatputtonyosa alaposan beérett, töppedt alapanyagból készült, a 220 gramm cukor, és a 6.9-es sav is ezt támasztotta alá. Illatában gyógynövényes jegyek jelentek meg, sok aszalvánnyal (régóta szeretném ezt a szót egy cikkbe beleírni, elnézést kérek érte). Lágy, krémes, körtés ízvilágú aszú, nekem alapvetően tetszett. A Patricius hatputtonyosa ennél is jobban, noha volt az illatában egy ijesztő, kicsit dugósságra hasonlító jegy, visszakóstolásnál kevesebb - mivel még hordóban van, talán a hirtelen megrázkódtatást nem bírta teljesen jól a bor. De ízben ez volt a legkomplexebb, és a szerkezete is mesteri volt ennek a tételnek. 202 gramm cukor, 8-as sav, 12-es alkohol - lehet, hogy ez az évjárat egyik legjobb arányhármasa? A Tokaj Classicot én soha nem tudom hová tenni, nomen est omen, klasszikus stílusúak a boraik, az ötputtonyos aszú is ilyen volt, oxidált, kesernyés, biztos van ennek a stílusnak is kedvelője, én nem tartozom közéjük. Annál inkább rajongója vagyok Bárdos Sarolta borainak, a Tokaj Nobilis hatputtonyosa nálam a legjobb aszúk közé írta be magát. Lehet, hogy a kövérszőlő teszi, de kedves, virágos, sós, aszalt gyümölcsös illata pont olyan komplex és elbűvölő, mint az íze, lehet, hogy mégis inkább a 220 gramm cukor, 8-as sav, 10-es alkohol lesz a nyerő kombináció? Furcsa volt a Royal Tokaj Szent Tamás dűlős hatputtonyosa is. A kóstoló legsötétebb tónusú bora volt, színben és illatban is, már-már dohányos jegyeket is felfedeztem benne. Amennyire érettnek tűnt az illat, az íz olyannyira eleven volt, hosszú lecsengésű, nagyon telt, harmonikus aszú volt ez is, dobogós helyen zárt nálam (ez egyelőre egy nem szándékos szóvicc). A Füleky hatputtonyosa illatban a sok citrus mellett enyhe oxidációt mutatott, ízben a könnyed, kicsit lomha aszúk sorát gyarapította, kis lendület és kicsit több szín hiányzott nekem, de fanyalogni nem fanyalognék, ha hetente ezt kéne innom. A képzeletbeli dobogóra még a Dobogó pince hatputtonyosa fért fel, megkockáztatom: Domokos Attila és Bárdos Saci egymás mellett állnának a tetején. Illatában a leglehengerlőbb aszú ez volt, egy elegánsabb parfüm is jól járna ezzel az illattal. Virágok, szőlő, citrusok és pemetefű cukorka váltakozott benne - gyanítom a sárgamuskotály a ludas ebben az üdeségben. A 270 gramm cukor mellé kell a 9-es sav, így is inkább krémes, mint lendületes volt ez a sorzáró tétel, borzasztó hosszú utóízzel. A sétálós kóstolón megkóstolhattam a 2005-öst is mellé, meg nem tudom mondani melyiket szerettem jobban, amaz sokkal vibrálóbb, emez jóval komplexebb. Azt hiszem gyakrabban kéne nekem is a napot aszúkkal kezdenem, még szebbnek látnám ezt a világot.

Ünnepelnek a borászok, kiválasztották maguk közt a legborászabbat, Kaló Imrét; aki ezt a bejegyzést olvassa, annak ez nyilván nem újdonság. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg ezen, mert de. Mauer Oszkár díjazásán már kevésbé, Losonci Bálintén meg egyáltalán nem. Bálintot persze én már korábban felfedeztem, azóta is igyekszem követni pályafutását. A múltkoriban volt egy Kézműves borok háza kóstoló, Albert és palack korán odaértek, meg is itták előlem Bálint borát. A második pohárnál járok, de már megértem őket. A Parola egy alapbor a Losonci pincénél, egyszerű házasítás a sokat szidott 2010-ből, van benne olaszrizling és zöldveltelini, más nincs is. Illatban talán ennek köszönhetően főleg fűszeresség van, meg sok őszibarack, kis sós zöngékkel. A kortyban meg lendület - 2010 azért savakban erős év, ne feledjük. Kell is a 16 gramm cukor ezek mellé a savak mellé. Ízben kicsit egyszerűbb a bor, mint várnám, az illat alapján több színt képzeltem bele, de azért csúszik rendesen. A harmadik pohárnál már leginkább annak örülök, hogy mindössze 11,5-es az alkohol benne, mert tudom: lesz negyedik pohár is. Okos bor ez azért, no, az erős öt pontot minden egyes cseppje hozza. Ha ilyen egy pincénél a belépő-bor, akkor ott sok baj nem lehet.

Önéletrajzi elemként bevallom: heti szinten tollasozok. És nem, tollasozni egyáltalán nem nőies dolog. Nem is az a lényeg, hogy győztem, mert tényleg nem, a részvétel, és ilyen szamárságok mozgatnak engem (dehogy!!), hanem alig vártam, hogy hazaérjek. Előre gondosan behűtöttem ugyanis egy palack Irsait, tudván, hogy a folyadékot és az ásványi anyag veszteséget pótolnom kell majd. Az előre gondolkodás, mint látják, nagyon fontos része a tollasnak. Hűtöttem mellé szódát is, hátha fröccsöt fogok kívánni. Kívántam végül ezt is, azt is. Hiába írják rá nekem az illatos fajták hátcímkéjére, hogy elsősorban hölgyeknek, meg különösen halakhoz, én kifejezetten szeretem ezeket a könnyed borokat szomjoltónak inni. Fröccsként meg pláne. Ez a Font-tétel sem más: felnőtt-üdítő. Egyszerű szőlőillat, masszív savkészlet, alacsony, 11,5-es alkohol. A citromos savakat a szénsav kifejezetten jól kiegészíti, így fröccsnek jobban esett, mint magában, úgy lehet a négy pontot sem érte volna el. De nem is hiszem, hogy Fonték ezt a bort pontozásra készítették volna. Mondanom sem kell, ezt is ezer forint alatt lehet kapni, ez már csak egy ilyen best buy hét nálam.

Keményen küzdök gyermekem kegyeiért. Úgy tűnik, főzelék fronton rosszul állok. Apa, az oviban nem így néz ki a spenót, mondja ő, amire hiába vágom rá, hogy hát ezt remélem is, nem jó ez a válasz. A sok vajjal kikevert krumplipüré is más, az oviban sárgább. Egy dologban azonban behozhatatlannak tűnő előnyre tettem szert: a rizottó úgy jó, ahogy apa csinálja. Apa most medvehagymával csinálta, a fura zöld levelek eleinte nemtetszést váltottak ki az ötévesnél, aztán amikor másodjára szedett magának, megnyugodtam. Olyannyira, hogy addig igazából nem is figyeltem túlzottan az étel mellé bontott borra, de az feltűnt, hogy az első pohár borzasztó simán lecsúszott belőle. A másodikat már alaposan megszagoltam, kielemeztem. (Dehogy.) Illatában csupa szőlő ez a bor, kis grépfrútos kesernyével. A kortyot komoly savak lendítik előre, így az ízt is a citrusok uralják, meglepő sóssággal mögöttük. A 11,5-es alkohol talán az évjárat szerénységével van összhangban - én nem bántam. Szomjamat is oltotta ez a bor, a könnyed vacsorát is jól kísérte, ráadásul a Metroban 1000 forint alatt vettem, így a masszív 4 pont mellé a jó vétel jelzős szerkezet is jár. A múltkori kéknyelű után azt gondolom: az Aranymetszés sorozat akár helyre is pofozhatná a Varga pince renoméját. De igazából ezen keveset gondolkodtam. Örültem, hogy a medvehagyma, az irsai mind arról tanúskodnak: itt a tavasz. És ez most már biztos is.

A Sas utcai Stand bisztróba, bár sokan dicsérték, de sosem jutottam el, be is zárt hamar. A nem túl rég nyitott Borkonyha is a Sas utcában van, ezt is sokan dicsérik, gondoltam ne jusson a Stand sorsára, betévedtem egy könnyed vacsorára. A koncepció egyszerű, nomen est omen: van egy bisztrókonyha, és vannak borok, 30-40 féle nyitva is van belőlük, magyarok egytől egyig. A séf, Sárközi Ákos az Alabárdosból jött, az egyik tulaj, Kalocsai Zoltán a Bortársaságtól, emiatt a borválaszték is onnan van, a magamfajta borsznob ezen persze moroghatna, de nem morog. Inkább eszik, iszik, jól érzi magát. Amíg gondolkodik, hogy mit egyen, kér egy pohár Kreinbacher Brut-t, elkortyolgatja, és mire a végére ér, két dolgot biztosan tud. Egyrészt, hogy a véres hurka salátát nem fogja kihagyni, másrészt, hogy ebből a pezsgőből muszáj lesz egy palackkal majd vennie, annyira finom. (Itt is vehetett volna, de a végére kellően részeg lesz, és nem fog venni.) A salátát tágan kell értelmezni, az elbeszélő én Váncsa Istvánon nevelődött ezen a téren - tessék művelődni, a végkövetkeztetés zseniális: "Tehát minden saláta, amit megeszünk. Ha disznósajt, akkor is." Ennek megfelelően a véres hurka saláta minden kétséget kizáróan saláta volt a javából. Bussay pinot noir-t ajánlottak az előételhez - maradjunk annyiban, hogy a saláta győzött. A medvehagyma krémleves szezonális sznobság, kicsit íztelen, de nagyon korszerű, bort mellé nem iszunk, ellenben a főételhez igen. A borjúsült kakukkfüves fehérrépával hibátlan, a modern technológia (sous vide) és gyökér harmóniájáról szól, a mellé kért 2007-es Dúzsi Görögszó remek volt az ételhez is, magában is. A desszert előtt hibázok, a járt utat járatlanért hagyom el, villányi Molnár Syraht iszom, az évjáratot nem is nézem, feledni akarom a bort, így kérek egy tejberizst, bele kaporfagylaltot - én még sosem nyaltam tökfőzeléket. Nem mondom, hogy heti szinten erre fogok vágyni eztán, de örülök, hogy kipróbáltam. És beállok a sorba én is: a Borkonyha jó, tessék menni, enni, inni, jól ellenni.

Vannak kóstolók, amiken marha jól érzem magam, és miközben azon jár az agyam, hogy ezt a jól érzést majd alaposan megírom, azt is tudom, hogy tulajdonképpen tök felesleges megírni ezt. Mert valljuk be őszintén: hány embert érdekel az, hogy volt Pesttől 300 kilométerre egy kóstoló, ahol ott voltak Kremstal, Kamptal, Wachau legjobbjai, kiegészülve Wagram, Thermenregion, Carnuntum, Weinviertel borászaival? 25 euró volt a belépő, ezért az egyszeri borissza délután kettőtől este nyolcig 53 termelő asztalához állhatott oda, és kóstolhatott ívet, vagy csak szimplán amihez épp kedve volt. Ja, és mindezt egy dominikánus templomban. A kóstolóra palackkal mentünk, akivel az évek során összecsiszolódott az ízlésünk, így bár sokszor külön kóboroltunk, azért a legizgalmasabb találatokra felhívtuk egymás figyelmét. Így megvolt az a kellemes érzés, ami általában a Várban kap el engem, hogy bár tervekkel érkezem, de végül a véletlen bolyongásomat ismerősök irányítják. Az, hogy jól éreztem magam, elsősorban nem a vörösboroknak volt köszönhető; szerény volt a kínálat, úgy mennyiségileg, mint minőségileg. Legjobban Karl Alphart 2008-as Cuvée Alpha-ja, és a Weingut Malat 2008-as pinot reserve-je ízlett, utóbbit úgy képzeljék el, mint egy jól sikerült Orsolya pinot-t. A fehéreknél megint megállapítottam, hogy ha jó zöldveltelinit akarok inni, akkor azt odakinn kell, hogy keressem - többségükben üdék, tiszták, illatosak voltak a kremstali és kamptali fajtaborok, és ilyenek voltak a wachaui federspielek is. Általában jobban szerettem a rizlingeket, de volt pár termelő, ahol egészen kimagasló zöldveltelinire leltem, mindenekelőtt a wachaui Johann Donabaum-nál, a 2009-es Kirchweg Smaragd egész egyszerűen a kóstoló legjobb borának bizonyult nálam. De a számomra ismeretlen wachaui Weingut FJ Gritsch Mauritiushof 2010-es Singerriedel Smaragdja is emlékezetes volt, ahogy a szintén wachaui Högl 2009-es Schön dűlős bora is. Hirtzberger ritkán hibázik, ezt tudtam eddig is, zöldvelteliniből a Honivogl dűlőből hozott 2010-es hordómintát, remek volt az is. Egyébként gyakorlatilag szinte minden wachaui gazda hozott 2010-es Smaragdot, és azok egytől-egyig hordó-, illetve sokszor tartályminták voltak. De a kamptali Aichinger 2010-es öregtőkés (Alte Reben) borát is kiemeltem a mezőnyből, ahogy a kremstali Aigner 2010-es Sandgrube Privat és Elitar tételei is tetszettek. Azt a nagy merítés után le tudtam szűrni, hogy a wachaui borok mélyebbek, komplexebbek, és jelenleg még nem olyan fejlettek, mint a többi termőhely borai. Így volt ez a rizlingeknél is, gondban lennék, hogy kinek adjam a nap legjobb fajtabora címet ebben a kategóriában, de ha muszáj lenne, akkor Emmerich Knoll 2009-es Schütt Smaragdját találtam a legszínesebbnek, legizgalmasabbnak. Itt is meggyőző volt a Gritsch pince, főleg a 2010-es 1000-Eimerberg Smaradjuk tetszett, Hirtzbergerék a Hochrain hordómintájával, Högl pedig a Loibner Visionnal nyűgözött le. A kamptali Bründlmayer Heiligenstein Lyra borát nem először kóstoltam, 2009-ben is remek lett, és szerintem Alzinger Steinertal rizlingje is ismerős lehet Wachau rajongóinak, nos, a 2009-es bor is pazar. A cikk végén felemelem még az ujjam, és egyrészt ebben a pózban elmesélem, hogy a legnagyobb meglepetés számomra Lagler 2009-es Hartberg Smaragd sauvignon blanc-ja volt, ribizlis, egreses, borzasztóan izgalmas bor volt ez, másrészt újfent arra biztatom a kedves olvasókat: tessék néha a kóstolópoharat Ausztria felé fordítani. Érdemes.

Nem vagyok húsimádó. Néha hetekig elvagyok vega kaján is, az indiaiért kifejezetten rajongok ilyenkor. De ha a boltban gyönyörű hátszínt látok, általában nem bírok ellenállni, megveszem, megsütöm, zöldséggel vagy salátával körítem és utána egy ideig jóllakott óvodásként mosolygok a világra. A pénztárcám szerencséjére, de amúgy persze sajnos, ritkán futok bele szép marhahúsba. Most szerencsém volt, egész korrekt áron tudtam egész szép, márványos hátszínt venni. Már csak bort kellett mellé találni, végül a bejegyzés tárgyára esett a választásom. Sok tudatosságot ne keressenek ebben, egyerűen nincs még Kiss Gábor címkém, pedig Gábor borait szeretni szoktam. Ráadásul a classic sorozatával eddig még nem találkoztam, ha olcsót keresek tőle, akkor portugieser-t vagy Kissvöröst vettem eddig, ha meg tartalmasabbra vágyom, akkor a válogatásait ittam - igaz ez utóbbiakat tapasztalataim szerint érdemes jó pár évig bontás előtt fektetni. Nos, ezt a franc-ot nem kell pihentetni, nyugodtan lehet bontani. Vidám, meleg bor ez, közepesnél kicsit mélyebb színnel, gyümölcsös illattal. Szilva, szeder, áfonya bukkan fel benne, kis fahéjjal, rumosdióval. A 14-es alkoholt azért ki lehet szagolni belőle. De szerencsére ízben sem a szesz dominál, a gyümölcsök, az érett tanninok és kellő mennyiségű savak gondoskodnak róla, hogy ne nehezedjen el a korty. Itatja magát a bor - nem gondoltam volna, hogy egy Kiss Gábor franc-ra ilyet fogok mondani. Nálam ez bizony a hátszínnel együtt is jól muzsikált, hat pontot simán adok rá - ez gondolom egy Bonkowski kettesnek felelne meg, csak hogy ne menjek már el szó nélkül a lengyel ámokfutása mellett szótlanul.

Sokáig vártam a 2007-es Orsolya kadarka utódját, vártam, hogy mikor jön már ki a 2008-as, vajon lesz-e az is olyan jó, mint az elődje volt? Aztán rájöttem, hogy arra bizony várhatok. Önállóan abból az évből nem hoztak ki Orsolyáék fajtabort, ment a 2008 forintos Kettőezernyolcba. Nem volt ez baj, persze, szerettem azt a bort, jól csúszott, és engem a savai sem zavartak annyira, noha hat pont fölé én sem tettem volna. A 2009-es kadarka viszont önállóan került palackba, kimaradt a Kettőezerkilencből, és amint megjelent a Kézműves borok házánál, már le is csaptam rá. Sokáig nem is tartogattam, kidugóztam hirtelen. Megint színházhoz ittam, a meglehetősen sajátos Veszedelmes viszonyok feldolgozás után, és már semmin nem lepődtem meg. Nem volt meglepő a már-már silleresen halovány szín, pláne nem volt meglepő az illat. Tulajdonképpen másolhatnám innentől a 2007-esről készült jegyzetemet, ugyanis itt is tobzódnak a piros gyümölcsök. Cseresznye, csipke, csipetnyi ribizli, csepp málna. Aztán ott vannak a fűszerek is a háttérben. Az alkohol 2009-ben is visszafogott maradt, 12,5, nem is kell bele több. Okos, nem túl szelíd savak, finom gyümölcsös ízek, közepesen hosszú lecsengés - tovább is van, mondjam még? Nem mondom, iszom. Mit iszom, habzsolom. Ez az én borom, még akkor is, ha nem olcsó, mondhatni 3800 forintos ára kissé barátságtalan. De akkor is: ez az én borom. Erős hét pont.

Egy hónapja nem írtam. Számos oka van ennek, a legfontosabb talán az, hogy egy hónapja gyakorlatilag nem is ittam. Ennek is számos oka van, nyilván. Talán a legfontosabb, ami még publikus is, hogy makacsul tartja magát a téli felsőlégúti nyavalyám, jöhetne már a tavasz. Ha meg véletlenül ittam, akkor meg a motiváció hiányzott, hogy a napi 8-9 óra monitor bámulás után még leüljek itthon is monitort bámulni. No meg aztán például a Dropshop aktuális zweigelt tematikáját Albert gazda kivesézte alaposan, és még ha a Vylyan engem nem is nyűgözött le, a többi mondandójával tulajdonképpen egyet is értettem, az Umathum visszakézből verte le nálam is Ráspit. Talán azon lepődtem meg leginkább, hogy az alap Ráspi zweigelt most majdnem annyira ízlett nekem, mint a 2006-os válogatás. De, ahogy már írtam volt, egyszer az Umathumot össze fogom engedni az Electussal. Hétvégén elkezdtem óvatosan visszaszokni a borhoz. Életemben először sütöttem halat en papillote, sokszor fogok még, mellé bontottam egy 2006-os Scheller olaszrizlinget - nem voltam maradéktalanul kibékülve vele. Vastag, kicsit alkoholhangsúlyos bor, komplex ízekkel, de valahogy nem elég színes. Lehet, hogy csak az ételhez nem volt eléggé az, mert másnap jobban ízlett, akkor talán a hat pontot is elérte. Úgyhogy a halhoz végül Váli kéknyelűt ittam, jobban nem is dönthettem. Most meg épp Demeter Zoltán 2009-es birtokborával ünneplem a blog újraélesztését, minimum hatpontos ez a bor, inkább több is meglehet, de igazából most nem akarom szálazgatni őt, megiszom inkább. Mert eztán megint minden máshogy lesz. Vagy nem, de ha már újra idetaláltak, ne menjenek messzire.

A kéknyelűzésre én vittem a két Matias bort, és ha már bementem az Alexandrába értük, vettem mellé a hónap ajánlatából is, ami épp a Drive névre hallgató 2008-as szekszárdi házasítás volt. Impozáns az Andrássy úti Alexandra, impozáns a pince kínálata is, két kezem nem volt elég, hogy megszámoljam, hányféle tételt tartanak Matyi Dezsőék Matyi Dezsőéktől. Egyszer Kiss Gáborral, a pince főborászával beszélgettem a széles kínálatról, onnan tudom, hogy egyelőre kísérleteznek, mit-hol, milyen érleléssel érdemes termelni, ezért van sok fajtaborból reduktív és új hordós is. Az idő talán nekik dolgozik, talán nem, én mindenesetre azt gondolom, hogy a nagy pincék között kifejezetten igényes az, amit Gáborék csinálnak, rossz bort tőlük még nem ittam. Kiemelkedőt sem, az is igaz. Sokat nem tudok erről a borról, fajtaösszetételt nem találtam sem a címkén, sem a honlapon. 2007-ben ilyen néven villányi házasítása volt a pincének. Gondolkodtam, hogy vajon honnan jöhet a név, de nem jutott eszembe épkézláb gondolat; tuti nem vezetés közben ajánlott inni. Talán egy hosszú téli út után, ha nincs fűtésünk, és átfagyva hazaértünk, jól tud esni. Ugyanis nagyon meleg bor ez, és nem csak a 14-es alkohol miatt érzem annak. Illatában is nyári gyümölcsök vannak, szeder, málna, némi cseresznyelekvár, cseppnyi vanília. A korty telt, meleg, sima, a savak és tanninok épp csak annyira vannak jelen, hogy ne érezzem túlzónak az alkoholt. Krémes, mint egy jó házi joghurt. Hat pont, 2000 forintért igazán jó vétel, nem? Hey, kids, rock and roll.

Mások visznek mostanában engem izgalmas kóstolókra. Dagadtosnak köszönhetem a Romanée-Contit, most pedig Albert gazda szólt, hogy lesz egy kéknyelű kóstoló Benikutynál, érdekel-e? Naná hogy érdekelt. 10 kéknyelűt kóstoltunk vakon, három mutatta meg igazán, hogy lehet színes bort szűrni ebből a fajtából is. A Demján pince 2007-ese megmutatta, hogy az egypontos bor létezik, ott van a hiperek polcán. Érthetetlen, hogy miért vette meg a Badacsonyi Pincegazdaságot, ha nincs minőségi elvárása az immár saját neve alatt kijövő borokkal szemben. Buta bor, lépjünk is tovább, és egyből elérkezünk az est egyik legnagyobb csalódásához. Szeremley Huba 2005-öse remek illatokkal nyit, túlérett gyümölcsök tobzódnak benne, az íz viszont kizárólag citromsavat ad, igazából a számban megforgatni sem volt kedvem, nem hogy lenyelni ezt a bort. Két pont. Két bort is kóstolunk a Matias pincétől, mindkettő 2008-as volt, a különbség az érlelésben rejlett. Ami nem kapott annyi új hordót, azt elsőre leginkább virágosnak éreztem, de visszakóstolva felbukkant egy nem túl szép hordós illat benne. Ízében a virgonc savak játszanak főszerepet. A bor először erős négy pontot mutatott, egy órával később, még mindig vakon visszakóstolva lebutult három pontra. Istvándyéknak volt már szép kéknyelűjük, a 2009-es nem az. Minden külön van ebben a borban, a szénsav, a maradékcukor különösen ütik egymást. Unalmas, lapos korty, alig négy pont. A 2008-as Laposára simán rávágtam, hogy ez a Szeremley: kissé fáradt illat, ízben enyhe oxidáltság, palackbuké, némi savhangsúly. Milyen jól tartja magát, gondoltam, mikor 4 és öt pont közé tettem a bort. Milyen gyorsan elöregedett, gondoltam, mikor lelepleztük a palackot.A 2008-as új hordós Matias jól bírta a visszakóstolást is. Illatában a hordófűszerek sokan vannak, de szépek, ízében jönnek a visszafogott gyümölcsök is, nem túl izgalmas, de pont elégséges savakkal együtt, ha színesebb lenne, többre vihetné mint öt pont. Mint ahogy Szászi 2009-ese is lehetne izgalmasabb. Illata nagyon rendben volt: zöldalma, fehér virágok, és engem a szénsav sem zavart a kortyban. A szép savak sem tudták azonban elnyomni az alkoholt, fűtött a bor, öt pontot megérdemelt, de többet most nem. Igazából nem lepődtem meg, hogy a top 3-ba befért a 2009-es Varga Aranymetszés, ez a sorozat rendben van Vargáéknál. A kéknyelű is rendben volt, gyümölcsös, virágos illat, szép savak, alacsony alkohol, igazi ivóbor, erős öt pontos, és gondolom a polcokon jó vétel lesz (jelenleg még nincs forgalomban tudtommal). Bakó Ambrusról nem sokat tudok, azon kívül, hogy bazaltrajongó. Alberttől tudom, hogy Laposáéknál borászkodik, emelett saját területe is van, ahonnan ez a 2009-es bor származik. Szentesi borboltjából hozott muskotály küvé a kóstolóra egy palackot belőle, meg is osztotta a kóstolókat vele. Én szerettem a bort, aminek diszkrét virágos illata még nem árulkodik a 14-es szeszről. A korty igen, bár elevenek a savak benne, és kicsit a maradékcukor is tompít rajta, de azért ez egy alkoholhangsúlyos bor. De én a kerekséget, tömörséget is szeretem, hat pontot nekem megért. A 2008-as Váli kéknyelűről azt írtam, hogy ennél jobbat még ebből a fajtából nem ittam. Nos, most igen. Váli Péter 2009-ben megcsinálta azt a kéknyelűt, amit szívesen megmutatnék külföldi borkedvelőnek is. Az est egyetlen bora, ahol a mineralitás szóba jött. Finoman köves illat, virágokkal, sós levegővel vegyítve, vibráló, eleven savak, sós-elegáns korty, mindez 12-es alkohol mellett. Tipikus hétpontos bor, mese nincs. 2200 forintot szerintem simán megér, kóstolják meg.

Hamar igent mondtam dagadtosnak, mikor rám írt, hogy lesz a noszvaji Magtárban egy borvacsora, nagy burgundi borokkal, amiket Márkus György válogatott össze (várhatóan jövő héten jön az alkeszen a cikk, majd olvassák el azt is). Egy kicsit azért haboztam, mert, bár szeretek étel mellé bort inni, vagy bor mellett enni, mikor hogy, de féltem, hogy a fűszeres illatok el fogják fedni előlem Burgundia szépségét. Féltem, hogy én is belekeveredek majd a humbugozók közé, miközben az utóbbi évek bécsi kirándulásain rendre azt éreztem: burgundit inni jó. Nem könnyű, de jó. Bucsek András szerencsére visszafogott fűszerezésű ételeket főzött ezen az estén. Elnézést kérek tőle is, meg a kedves olvasóktól is: egyáltalán nem figyeltem, mennyire passzol egymáshoz a bor és az étel, itt most a harmóniát nem a párosokban, hanem kizárólag a borokban kerestem. Burgundia rajongó maradtam; Márkus György előadása mellett ez nem meglepő. Informatív volt, személyes hangvételű, miközben a bor felfedezését meghagyta a kóstolókra, nem mondta el, hogy milyennek is kéne éreznünk azt, ami a poharunkban van. Az első borról , nevezetesen a Roland Lavantureaux Chablis Vieilles Vignes 2008-ról megtudtuk, hogy 1952-es telepítésű szőlőből készült, ami Chablisban kifejezetten ritka az ilyen öreg ültetvény. Szigorú, szikár bort kaptunk, a hűvös-savas évjáratot nem tudja letagadni. Illatában citrusfélék, finom hordófűszer, ízében elegancia, citrusok és savak, nekem ízlett, hat pontnyira. A Domaine Luc és Regis Pavelot Bourgogne Aligoté 2008 ehhez képest is egy kis csalódás volt. Hosszas pohárforgatás után tudtam egy kis illatot előcsalogatni belőle, ennyire zárkózott bort még nem nagyon ittam. De önmagában ez nem zavart volna, sajnos ízben is egysíkú, kicsit tompa volt. Erős négy pont, de nem több. Domaine Blain-Gagnard Chassagne-Montrachet pemier cru „Morgeot” 2007 következett, itt kaptunk egy kis bevezetést a klasszifikációs rendszerbe, történeti áttekintést Chassagne-ról - nem megyek most ebbe bele, amit talán lényeges, hogy az 50 hektáros Morgeot dűlőben van fehér és vörös szőlő is, a filoxéra előtt a terület jellemzően vörösboros volt. Ez a chardonnay vajas, nagyon finom hordófűszeres volt, a fa ízben kicsit jobban kijött, de egyáltalán nem tolakodott. Ha bele akarok kötni, akkor nekem kicsit lágy volt, az alkoholt jobban éreztem, mint azt szeretem, de ennek ellenére egy elegáns, hét pontos élményben volt részem. Domaine Luc és Regis Pavelot Corton-Charlemagne grand cru 2006-a jóval rusztikusabbnak, fásabbnak és alkoholosabbnak tűnt. Illátban a vezető jegy a rumos dió volt, vajjal, fűszerekkel. A hordóhasználat itt is sokkal kifinomultabb, mint amit sokszor a magyar boroknál érzek, a hibái ellenére ez a bor is a hat-hétpontos határon mozgott. A Domaine Georges Roumier Chambolle-Musigny premier cru „Les Cras” 2006-os bora nálam az est egyik legjobb bora lett - ekkor már a pinot noir-okat kóstoltuk, amúgy. Az illat borzasztóan komplex, amit sikerült külön is kihámoznom belőle, az a cseresznye, a meggy kompót, a grafit, a hús volt, sok fűszerrel keveredve mindez. A korty hasonlóan összetett volt, gyümölcsökkel és fűszerrel teli, izgalmas savakkal, nyolc pontnál nem is állt meg alacsonyabban ez a tétel. A Domaine Chandon de Briailles Corton grand cru ”Les Bressandes” 2006-ról megtudtuk, hogy a György által nagyra tartott Burgundia-szakértő Clive Coates egyik kedvenc biodinamikus termelőjének a bora. Vad, fiatal tétellel találkoztam, aminek illatát füst, mazsola, föld uralta. A kortyban érződött igazán, hogy vétek még ezt a bort kibontani. Markáns tanninok és savak uralják ezt a bort, szerkezete rendkívül tömény - felkeltette az érdeklődésemet a bor, noha jelen állapotában hét pontnál többet nem adtam neki. A Domaine Armand Rousseau Charmes-Chambertin grand cru 2005 egy neves birtok középkategóriás bora. Kilenc különböző bort palackoznak 14 hektárról, ez, ára alapján, az ötödik legdrágább (vagy legolcsóbb) ezek közül, akár 200 euróért is beszerezhető. Ez sem egy szerelem-első-látásra bor. A szerkezet hibátlan: komoly tanninok mellett vibráló savak, krémes, telt korty, sok fekete bogyósgyümölccsel. Illata zárkózott, hűvösen visszafogott, hosszas pörgetéssel azért a szedres-áfonyás jegyeket ki lehetett csikarni belőle. Itt talán nyugodtan megkockáztathatom: hosszú évekig élmény lesz ezt a bort kóstolni. Már most majdnem eléri a nyolc pontot, hét és felet adtam rá; pár év múlva stabilan ott lesz szerintem. A címadó bor, de hadd vastagítsam itt is ki, tehát a Domaine de La Romanée-Conti Echézeaux 2005 szerencsére nem okozott csalódást. Pedig féltem , hogy a várakozásaim nagyok, a hibákra fogok koncentrálni, és biztos találok is benne majd rendesen hibákat. Nem találtam sokat. Pedig ez sem a csúcs bora a borászatnak (amiről egyébként itt lehet sokat olvasni, és bár a cikknek nincs feltüntetve a szerzője, de annyira ugyanezeket mesélte el György, hogy feltételezem, ez az ő cikke), amely borászatnak 26 hektár van a kezében, kizárólag grand cru területeken. 2005 remek évjárat volt Burgundiában, ezért külön örültem, hogy ebből az évből kapunk Romanée-Conti bort. Ami minden tekintetben kilógott a sorból. Illatában a legegyedibb volt, vakon biztos, hogy nem Burgundiát mondok; már-már bordeaux-i volt ez az illat. Enyhe animalitás, rumosdió, rengeteg érett gyümölcs (szeder és áfonya leginkább), füst, grafit - bár bevallom, inkább élveztem, mintsem szálaztam a bort. Élveztem a kortyot is, hiába mutatott zord, zárkózott arcot, az élénk savakat, az erdei gyümölcsös ízeket, a harapható, érett tannint zabolátlansága ellenére szerettem. Talán az érettség, talán a még nagyobb koncentráció hiányzott ahhoz, hogy őszinte kilencest adjak rá - maradok a konzervatív nyolc és fél pontnál, de szinte biztos vagyok benne, hogy lesz ez még feljebb. Annak ellenére, hogy ez fél ponttal több csak a "Les Cras"-nál, higgyék el, ez a fél pont, ezen a szinten, sokat jelent.

Nagyban dübörög itten a furmint február, én meg, úgy tűnhet, hogy szóra sem méltaltom ezt az eseményt. Pedig de, magamban mindig dicsérem ám a koncepciót. Úgyhogy most megteszem ezt hangosan is. Igyanak furmintot, akár a nagy kóstolón, akár otthon, akár étteremben. Mondanám, hogy mindegy milyet, csak furmint legyen, de ennél legyenek azért körültekintőbbek. Én most biztosra mentem, és a vacsorámhoz egy Royal furmintot bontottam. Pontosabban: a főzéshez megittam a két napja nyitva levő Szarka pince 2009-es Juharos furmintját. Nem volt egy lenyűgöző bor, zabolázatlan savak, kicsit összevissza állt benne minden, lassan fogyott el, de elfogyott, tehát négy pontnál biztos nem volt rosszabb. Mire kisült a vajhal szelet (büszkén mesélem el, hogy azt hiszem végre sikerült nem túlsütnöm egy halat), összeállt mellé az édesköményes, szalonnás, zöldbabos köret, már a Royal Tokaj 2008-as furmintja volt a poharamban. Mézes, körtebefőttes illatok mellett édes fűszereket szagoltam, nem mondom, hogy az illat pont stimmelt az ételhez, de igazából nem is ez volt az elsődleges cél. A szellőztetés trópusi gyümölcsöket, citrusokat hozott elő még a pohárból, citromlekvár, narancsdzsem, ilyesmit képzeljenek el. A korty összhangban volt az illattal, itt is a mézes citromfélék, a fűszerek domináltak. Szerencsére a vajhal is hasonló karaktereket mutatott, így azt éreztem, összességében rendben van ez. Nálam ez a bor megcsípte a hat pontot, rettentő jó vétel, de ezzel azt hiszem nem mondok újdonságot. Talán azzal sem, hogy idén Liszt-év van, és bár nem vagyok egy nagy komolyzene-rajongó, de vacsora mellé a Bartók-ra tekertem a netem, és meghallgattam a Dante-szimfóniát, nem bántam meg azt sem.

Színházban voltam, megnéztem a Nemzetiben a Három nővért. Rég láttam ennyire jó darabot, erős rendezés, remek színészek, meglepő talán, de egészen feldobott lettem. Olyannyira, hogy a közel három és félórás előadás után hazaérve nem voltam még álmos, így azon kaptam magam: egy dugóhúzóval a kezemben azon meditálok, milyen bor is illene a mostani hangulatomhoz. Ősbemutatót olvashatnak tehát itt most: színdarabhoz ajánlok bort végeredményben. Nem túl hosszas töprengés után arra jutottam, hogy súlyos borra nem vágyom, sem fehérre, sem vörösre, végül egy nem túl édes házasítás mellett maradtam. A Kikelet pince mostanában úgyis sok örömet okozott a szárazak terén, reméltem, hogy ez a late harvest sem fog elkeseríteni. A címke a fajtaösszetételen kívül sok minednt elmond: október végi szüret, hordós erjesztés és érlelés, 2008. májusi palackozás, 78 gramm cukor, 1740 palack, 12-es alkohol. A bor ennél is többet mesél. Mézes, aszalt gyümölcsös, körtés-barackos illatok, markáns, kicsit ki is lógó savak (mint Péterfy Bori a nővérek közül, csak hogy színikritikusi vénámat is megcsillantsam). Érdekes volt, hogy az első kortyokat kicsit cseresnek éreztem, aztán ez az érzés elmúlt. Vagy a bornak tett jót a levegő, vagy nekem a bor. Végeredményben egy lendületes, színes, kellően komplex, kicsit elgondolkodtató bort kaptam - majdnem olyan jó volt, mint a színdarab. Hat pont a jutalma, a darabé nyolc.

Nemrégiben emlegettem már ezt a nagyradai pincét, igaz, akkor önálló bejegyzést nem kapott a 2007-es cabernet sauvignonjuk, volt mellette más, jobb. Dropshop-os cimborám révén került hozzám ez a válogatás palack, most nem bontottam mellé mást, önmagában forgattam meg ezt a bort. Előbb a pohárban, majd a számban is. Jól esett érzékszerveimnek. Kicsit matt, opálos, rozsdás színű ez a bor, hogy a kor teszi, vagy fiatalon is ilyen volt, mert nem durvultak a szűréskor, én nem tudom. Azt viszont sejtem, hogy pár éve is a hordófűszerek domináltak az illatában. Markánsan rumos diós, vaníliás-szedres jegyek jönnek a pohárból, inkább direkt, mint kifinomult ez az illat. De fel is dobok egy gumicsontot hirtelen: baj ez? Legyen-e elegáns a cabernet sauvignonból szűrt bor illata? Kelljen-e a gyümölcsöket, fűszereket szálazgatni benne? (Ne kelljen. Egy nagy CS illata legyen azért komplexebb, kifinomultabb, de nyugodtan vágjon orrba.) Ami ennél a bornál a viszonylag egyszerű illatnál jobban zavart, az a viszonylag egyszerű korty. Kevés gyümölcs, sok és kicsit tapadós tannin, inkább a hordóból, mint a szőlőből, érzésem szerint. A lecsengés enyhén savanyú, összességében emiatt megrekedt ez a bor öt pontnál. Kár, mert ígéretesebbnek tűnt.

A Pinceáron kereskedést már emlegettem, BUMM-juk jól sikerült kóstoló volt. Ezúttal ültetett klub estet szerveztek a Curia utcába, olyan borokkal, amik mostanában jelennek meg a kínálatukban. Ültem, jegyzeteltem, köptem rendesen, benyomásaim is lettek, de pontokat most ne várjanak. Egyrészt előző éjjel rosszul aludtam, nagyon rosszul; így fizikailag eléggé selejtesnek éreztem magam. Másrészt marha nehéz úgy jegyzetelni, hogy Kovács Antal kiáll a népesség elé, és elmondja, hogy milyen a bor. Mármint szerinte. De ha valaki egy kóstolón sezlonyrugót kiált (copyright Bzoli) egy szippantás után, óhatatlanul azt fogja keresni más is a saját poharában. Antal sezlonyrugója ezen az estén az ásványosság volt, bevallom, én ritkábban találtam meg ezeket a jegyeket. Szentesi József 2009-es pinot noir pezsgőjében leginkább sör illatot találtam, nem először. Az élesztősség eddig is mindig vezető jegy volt, a málnás gyümölcsösség leginkább az ízben jött elő. Szeretem ezt a pezsgőt, bár a hamburgi muskotályból készültet egy kóstolás alapján jobban - ezért is sajnáltam, hogy József nem tudott a kóstolóra eljönni; eredetileg ez utóbbi gyöngyöző bor volt beígérve. Kis ásványosságot már találtam a 2008-as móri Pontica ezerjóban. Meghatározó jegyei ennek a bornak mindazonáltal a trópusi citrusok voltak, inkább aszalt formában - a kései szüret ennél a pincénél is fontos, úgy tűnik. Enyhe karamell, kicsit metsző sav, tüzes alkohol - ezek kerültek még a jegyzetembe. A Variszkusz Európa legöregebb röghegysége, tiszta gránit. Már csak néhány helyen látható a föld fölött, az egyik a Velencei-hegység. A termőhely Nadap, a Csúcsos-hegy, ami a helyiek elbeszélése szerint 1945-ig még – Somlóhoz hasonlóan – a legfölső csúcs kivételével 100%-ban szőlővel volt telepítve. Nem magamtól írom ezt, innen másolom épp be, ugyanis a következő bor a poharamban a Variszkusz pince 2009-es száraz rajnai rizlingje volt. Bácsi Zoltán beszélt a pincéjéről, ami nincs, van helyette közel egy hektár szőlője a Csúcsos hegyen, többségében rajnai, 200 tőke csóka, közvetlenül Szentesi József területe mellett, nem is csinálnak mást, mint követik Józsefet. Mindezt tudatosan teszik, vállalják. Ebből a követésből olyan bor született 2009-ben, ami nálam kis híján a kóstoló legjobbja lett, de az est meglepetése címet simán elvitte. Ülepítés után a mustot négy 225 literes hordóba, meg egy 200 literes műanyag tartályba szűrték át Zoltánék, ez utóbbi erjedt szárazra, a többiben maradt cukor rendesen. (Megfejtésük szerint ez utóbbiba került a legtöbb durva seprő, ezzel a legtöbb élesztő, ezért erjedt jobban ki ez a darab.) A száraz bor jelen esetben 8,5 gramm cukrot jelent, meglepően világos színt, és tömény sárgabarackot. Ízben és illatban is dominál ez a gyümölcs, hol kissé lekváros, hol üde, friss formájában bukkan fel. Szép savak, hosszú és tartalmas korty; a legnagyobb hibája a bornak, hogy 276 palack van belőle, amit nem dobnak piacra a készítők, így vadászni kell rá, ha el akar valaki pár kortyot csípni belőle. Maradjunk a kellemes meglepetéseknél: a Vissy pince 2008-as tokaji furmintja a Peres dűlőből megkapta tőlem a legelegánsabb bor díját. Vissy László pincéje Mádon, szőlői Erdőbényén vannak, a pincét Homonna Attila is segíti, ezt a bort kóstolva ez letagadhatatlan. Szikár, kissé neutrális illat (értsd: alig van neki), erősen pörgetve a poharat körte és némi újhordós fűszeresség jön belőle. A korty feszes, a savak szigorúak, ízben is visszaköszön azért a fahéjas körte, de itt inkább a szerkezet, mintsem a rétegezettség, a gyümölcsösség dominál. Az est legkiemelkedőbb bora nálam egyértelműen a Somlói apátsági Pince 2009-es olaszrizlingje volt. Nem ért váratlanul a bor, AM is épp a kóstoló előtt menesztette mennybe. Somlókoncentrátum - ezt véstem fel, meg azt, hogy itt végre tényleg vannak ásványok. Sűrű bor, mély színnel, mély illatokkal, meglepő módon itt is a sárgabarack volt a leghatározottabb illatjegy, de jöttek virágok, citrusok is a pohárból. A korty remek savszerkezettel bír, vibrál a bor, csak meglengetni tudom a kalapom. (Azóta bontottam másik SAP bort is, a kalaplengetést hamarost folytatni fogom.) Iványi Zsófia 2008-as merlot-ja megint szép volt, áfonyás, málnás, érett szőlős illatjegyekkel, amiből az alkohol picit kiszúrt. Ezt hozta a korty is, a gyümölcsöket is, a magas alkoholt is, mellé jó savakat, pici tannint, el lehet lenni ezzel a borral, ezen az áron kevés ennél jobb merlot-t ittam itthon, ha egyáltalán. A két édes bor a végén nem hozott lázba, bevallom. A Variszkusz pince 2009-es édes rajnai rizlingje nem lett volna rossz, ha nem kóstolom előtte a szárazt. Illatában, ízében most a körtét találtam meghatározónak, érdekes volt, hogy az 52 gramm cukor mellett a savak kifejezetten élesnek tűntek. Mindenképpen muszáj megemlítenem, hogy ilyen részletes borkészítési leírással egy adott tételről ritkán találkozik az ember, példaértékű ez a hozzáállás. Pálffy Gyula 2009-es köveskáli töppedt "szűz" furmintja zárta az estét. Mikor túllendültem a töppedt szűz szókapcsolaton, egy erősen túlérett, diós, mézes illatú, kicsit lomha, krémes, a végén markánsan kesernyés bort találtam a poharamban. Kíváncsi leszek a köveskáli száraz furmintra, maradjunk ebben.

Ritkán kóstolok korosabb borokat. Persze most elvitatkozhatnánk, hogy mit értek koros bor alatt, egy négyéves juhfark például az-e? Meg azon is elmerenghetnénk, hogy jobb lesz-e idővel az, ami az adott pillanatban jó. Vitatkozzunk, ha van kedvünk! (Szerintem más lesz. Néha a más pedig lehet jobb. De legtöbbször nem az.) Mindenesetre a múlt héten körülnéztem a tárolóban, és két palack is a kezembe akadt. Borok, amiket frissen szerettem. Úgyhogy eltöltöttem velük pár napot, egyiket a másik után kibontottam. Először az idősebbet, a 2006-os Laposa (Bazaltbor) Somlai Juhfarkat. Az első benyomás meglehetősen pozitív volt, pláne, mert eszembe jutott, hogy már vagy két éve azt mesélték a borról, hogy kipukkadt. Ehhez képest tiszta, ásványos, mézes illata volt, nem olyan, mint újkorában, de egy koros borhoz pont passzolt. Az acidok csillapodtak, a korty gazdagsága mindazonáltal megmaradt, telt, sűrű, ásványos volt. A savak eltűntével az alkohol azért csípett, összességében elérte az öt pontot, de persze korábban kellett volna bontanom. Érdekes módon nem éreztem azt, hogy a Bussay olaszt rosszkor bontom. Sőt, eddig sosem éreztem azt. Jó volt ez a bor két éve is, most is jó. Ami a legmeglepőbb, hogy gyakorlatilag ugyanolyan ez a bor, mint anno. Trópusi gyümölcsös, élénk savú, a maradékcukor (ami miatt ugyebár a félszáraz megnevezést kéne ráírni, ezt a hibát rójuk fel újra Bussay doktornak, és/vagy a Bortársaságnak) kerekíti, harmonikussá teszi a kortyot. Remek szerkezet, továbbra is megérdemli a hét pontot. Meglepett, hogy még kapható a forgalmazónál, így jó szívvel merem ajánlani. Persze ha csalódást okoz, ne verjenek majd meg.

A Bodri pincészet nem kicsi, 25 hektárról szüretelik a szőlőt a szekszárdi borvidéken. Valahogy úgy alakult, hogy a boraikhoz eddig nem volt szerencsém, futólag egy kóstolón az egyik bikavérükhöz igen, de azt nem nevezném szerencsés találkozásnak. Most viszont egy munkahelyi ajándéknak köszönhetően szemügyre vehetem ezt a házasításukat. A széles szortiment alján-közepén helyezkedik el ez a bor, sokszor mondtam már, ha ez az alap rendben van, akkor bátran megyek feljebb is. Nos, ez egy igazi mindent bele bor: merlot, kékfrankos, zweigelt, kadarka és cabernet sauvignon is került bele, fontosnak tartják elmesélni a készítők, hogy 4-4 hónapig külön értek az alapborok, aztán 6 hónapig együtt. A bor színe közepes testet sejtet, inkább sötétpiros ez, mint bordó. Illatában a sok összetevő jellegzetességeit mind fel lehet fedezni, van itt fűszer, cseresznye, meggy, talán még csipkebogyó is, enyhe fémességgel körítve. Eddig hozza a korrekt alapbor szintet, gondolom, és hátradőlve belekortyolok. Ez sem okoz csalódást, alapvetően gyümölcsös, de érezhetően tanninos a korty, a 14-es alkoholt széepn elfedik a savak. Nincsenek mélységek, nincsenek magasságok. Kellemes, odafigyelést nem követelő korty van, öt pont, lehet feljebb lépni, remélem érdemes is.

Bevallom, eddig Andreas Ebnertől a kedvencem az almaléje volt. Szeretem a jó almalét, illetve általában szeretem a jó gyümölcsleveket, ez pedig az. Illetve nem teljesen igaz, amit állítok, hisz a 2007-es pinot noir-ját is szerettem a mozsgói termelőnek, igaz, azóta sem vettem belőle. Vettem viszont valamelyik Bortársaság akcióban a cabernet franc-jából, most került elém a palack, menthetetlenül ki is nyitottam. Rémlik amúgy, hogy mintha egyszer szomjas gödény már hozott volna egy kóstolóra ebből a borból, és akkor vadnak, csiszolatlannak tartottuk. Mármint nem Gödényt, bár amúgy őt is, persze. Most meg pont az ellenkezőjét tapasztaltam. Illatában gyümölcsök, meggy, szeder, és csokoládé. Ízben nem túl komplex, de a csokoládét, meggyet ott is hozza. Lecsengése kellemesen hosszú, 14-es alkoholja nem perzsel fel maga mögött mindent. Erős öt pontos szintet tart, illata még talán e fölé is predesztinálta volna ezt a bor. Nem szoktam másnapos borokról írogatni, mert nem hiszek a másnapos borokban (mint ahogy a másnapos kóstolókban sem), de ez a tétel egy kicsit felbosszantott, úgyhogy muszáj vagyok. Kevesebb, mint 24 óra elteltével az hagyján, hogy a gyümölcsök eltűntek az illatából, és maradt a keserű csokoládé, de ízben ebből is csak a keserű maradt. Kifejezetten gyógyszeres lecsengés váltotta fel az előző napi kedvességet. Vagy én butultam el másnapra, vagy ez a bor. Ritkán tapasztalok ekkora összeesést, ha valakinek van másnapos tapasztalata ezzel a borral, szóljon. (Ettől ez még egy erős ötpontos bor, félreértés ne essék!)

Kezdjük a végével: ti hogy vesztek bort? Mármint arra vagyok kíváncsi, hogy a megszokott, ismert termelők tételein túl, ki, hogyan fedez fel valami újat? Elmondom, hogy én hogyan csinálom. Elsősorban borkóstolókon, bemutatókon találkozom újdonságokkal. A Várban lenne legnagyobb lehetőségem ismerkedni, de ott ez sosem szokott összejönni, meg aztán ott a kispincék nem is nagyon tudnak jelen lenni. Maradnak a kisebb kóstolók, nagyobbra egy ideje nem járok, fenének sem hiányzik a meleg, meg a tömeg. Pinceáron, Kézműves borok háza kóstolókon találok néha újdonságot, aztán a következőn persze már ott sem. Ilyenkor maradnak a megbízható kereskedők. Szerencsére több helyen is azzal fogadnak, hogy milyen új pincét találtak, kóstoljam már meg én is, ha tehetem, veszek is pár palack újdonságot ilyenkor. Így találtam rá a mostanában a Hárságyi pincére, Tringáékra, meg erre a borra. A Kézműves Borok Házába ugrottam be az ünnepek előtt, hogy vegyek egy Szentesi pezsgőt (majd egyszer megírom azt is), Szentesi pedig megkérdezte, hogy kóstoltam-e már a Szarka sárgamuskotályt. Dicsérte, elhittem, hazavittem, kidugóztam hát. Eközben gyorsan végiggondoltam, milyen tapasztalatom van nekem tokaji sárgamuskotályokkal. Csak jók, mosolyodtam el, Demeter Zoltán a sűrű, koncentrált Anett-tel engem is elvarázsolt már, ha írtam volna róla, nálam is kilencet kapott volna. Szerettem többször is Bárdos Saroltáék kifejezetten könnyed, légies Nobilis muskotályát, de jól esett a hasonló stílusú Patrícius is már. Amikor a pohárba beleszagoltam, már sejtettem, itt a sűrűbb verziót kapom, olajosan mozogott a bor a poharamban, és a színe is szalmasárga volt. Illatában kis édes fűszert találtam, mondjuk fahéjat és szegfűszeget, és rengeteg érett muskotály szőlőt. Kóstolva is elsősorban a gyümölcsösség, a krémesség tűnik fel, a hosszú, fűszeres lecsengés után viszont azt éreztem: nem telített el a bor. Úgyhogy töltöttem még, meg még egy kicsit, amíg a félliteres palacknak vége nem lett. A hét pontot szerintem megugrotta, komplexitásban, rétegezettségben azért messze elmaradt Demeter Zoltán Anett borától, de szerencsére árban is. Persze ha lenne memóriám, emlékeztem volna rá, hogy a pincétől nyugodtan el is várhatom ezt a minőséget, hisz náluk magasan van a léc.