vörös és fehér

Nehéz egy borblogot Horváth Ráspi József nélkül elképzelni, gyorsan legyünk túl az egyik legmegosztóbb borászhoz fűződő  viszonyomon, aztán próbáljunk meg kizárólag a boraira koncentrálni, ha szabad kérnem. Úgy kezdődött, hogy Ráspinak kizárólag a borait ittam jó ideig, miközben persze itt-ott hallottam, olvastam róla. Aztán lementem hozzá Fertőrákosra, és lehengerelt. Aztán találkoztam vele még jó párszor, és unalmasnak találtam ötödszörre ugyanazt végighallgatni. Polgárpukkasztásai nem érdekelnek, megfizethetetlen árú borait nem veszem meg, fesztiválokon, kóstolókon megkóstolom őket, örülök nekik. Viszonylag ritkán futok bele hibás palackokba, szerencsésnek mondhatom magam ebből a szempontból. 

A legpimaszabban árazott bor az 50 000 forintos 2006-os Máté cuvée, tudatosan Gere huszonötezres Attilájának kétszereséért kínálja palackját a borász, lelke rajta, én bontottam inkább egy 2005-öst. Ha jól emlékszem már ezért is mélyen a zsebembe nyúltam, 10000 forint körüli áron vettem anno Fertőrákoson, ma 13000 forintért kapható, például itt. Remek formában van ez a bor, öregedésnek nyomát sem mutatja. Kitöltéskor meglepődök a színén, áttetszően világos, pinósan téglaszínű. Aztán eszembe jut, amit a palack is megerősít: a bor gerincét (60%-ban) a 2005-ös kékfrankos válogatás adja, az meg nem a mély színéről híres. Emellett cabernet sauvignon, zweigelt, pinot és merlot alkotja a házasítást. No meg szép, de kicsit intenzív hordó - nemrégiben megbeszéltük borblogger barátaimmal, hogy terroir ide vagy oda, az intenzív hordóhasználat is ugyanúgy Ráspi-jegy, mint a csillámpalás ásványosság. Ez utóbbi, tudniillik a mineralitás a legjellemzőbb illatjegye ennek a bornak. Mellette kávé, csokoládé, erdei bogyósok és vanília tűnnek fel elsőre. A korty hasonlóan komplex, a közel 14-es alkoholt sok, kicsit éles sav kíséri, a puha tanninok épp csak jelen vannak. Intenzívek a gyümölcsök, a hordófűszerek, hosszú a lecsengés. Ha a sav egy picit szebb lenne, hét pontnál is többre adnám a bort. 

Kedvenc pincém az Orsolyáék. Ezt írtam még az első blogomba, és ha belegondolok, ez nem sokat változott azóta sem. Évente lemegyek Ostorosra (idén mondjuk ez pont elmaradt - eddig), sok órán át beszélgetünk, iszunk; jól érzem ott magam. Talán nem csak az elfogultságom miatt gondolom úgy, hogy az elmúlt években a pince az egri borvidék egyik legizgalmasabb borászatává fejlődött. Persze még mindig keresik az utat, évről-évre más a kínálatuk, hol a dűlős fehérek vannak előtérben, hol három kékfrankost palackoznak, vagy csinálnak 2008-ból egy 2008 forintos remek pinceátlagot. 

A 2007-es vörösöket kóstolva azt mondtam, hogy számomra a syrah volt a legizgalmasabb (azóta egy komoly sorban is jól szerepelt az a bor). Volt, aki viszont erre a Százrejtekűre esküdött. Nos, egyelőre azt hiszem, nekem volt igazam abban a vitában. 60% merlot, 30% cabernet franc és 10% syrah alkotja ezt a tételt, ehhez képest meglepően áttetsző a színe. Az illata már-már tipikusan orsolyás: szétszálazhatatlan. Van egy jegy benne, amitől mindig megijedek: mintha kicsit magas lenne a borban az illó, ez az, ami aztán hamarosan ki is szellőzik. Maradnak az erdei gyümölcsök, a fűszerek, elsősorban a bors, a meggy, kávé, és enyhe mineralitás. A remek illat után a korty kis csalódást okoz. Savhangsúlyos ugyanis. Az elmúlt pár évben a savtolerancia-szintem alacsonyabb lett, így a finom gyümölcsök, a fűszeres ízek, az érezhetően érett, de még kissé markánsan jelenlevő tanninok ellenére hat pontnál magasabbra most nem adom ezt a bort. Viszont a maradék palackomat elrakom pár évre, bízom benne, hogy lesz ez összecsiszoltabb is.

Felütötte fejét a minap a szokásos gumikacsa: ha bikavér, akkor Szekszárd vagy Eger? Nem nagyon mennék bele a két bikavér-stílus, az eltérő szabályozás, a más-más hagyomány összevetésébe, én ebben a kérdésben albertgazdaista elveket vallok: "nem a borvidék számít, hanem a termelő". Egerben pedig az igazi bikavér-áttörést Lőrincz Györgytől és Gróf Buttlertől várom, időnként meg is kapom. Előbbi sokáig a Merengő és Áldás néven forgalmazta bikavéreit, mostanság a St. Andrea egyre szélesebb és átláthatatlanabb (bár persze logikusan is bemutatható) kínálatában megjelentek a dűlős bikák is - igaz, néha egyiket átnevezik Merengővé.

A Hangács termőhelyet immár másodjára mutatja be Lőrincz György bikavér formájában, és remekül teszi. A 15 823 palackba kékfrankosból, merlot-ból, cabernet franc-ból, pinot noir-ból és menoirból házasították a bort. Elegáns, kifinomult illatában gyümölcsöket (sok meggyet, kis ribizlit, némi szedret), fűszereket (szegfűszeget leginkább), virágokat és némi földességet találtam. A hordókezelés kifinomultsága már itt is tetten érhető. A korty sem okoz csalódást - ez a bor nem a testével, nem direkt ízeivel hódit, hanem eleganciájával. Remek savszerkezet, érett tanninok, gyümölcsös-fűszeres ízek - ahogy egy szép bort az ember elképzel. Éretlenségnek, zavaró bizonytalanságnak nyoma sincs benne. Ha panaszkodni szeretnék, egyedül a kicsit rövid lecsengést emelném ki. De nem akarok panaszkodni. Erős hét pontot vések fel mellé, és tulajdonképpen az árával is meg voltam elégedve. A leírás alapján pedig azt érzem, létezik Hangács-karakter, legalábbis alföldi merlot az előző évjárat bikájáról sok hasonlót írt.

Két nap voltam kint a fesztiválon, csütörtökön és szombaton, egyszer el-, másszor megáztam. Többek között előbbi okra is visszavezethető, hogy prompt ajánlót pénteken miért nem bírtam írni, de azért elmesélem, mit sikerült a beharangozóban írt terveimből megvalósítani.

Kezdjük a legvégén: jártam a Fritz pincészetnél, nagyjából végig is kóstoltam a sorukat, miután kicsodálkoztam magam az árakon. Lazán 10 000 forintot kértek a csúcsházasításért, amit ráadásul a latin-mánia jegyében Medicina cuvée-nek sikerült elnevezni. Tetszett az a bor is, de legjobban a nyolc ezresért megvehető 2007-as cabernet sauvignon nyűgözött le, okosan iskolázott, nagytestű, zúzós bor, amiben sem éretlenséget, sem aránytalanul nagy alkoholt nem találtam. Tetszett a 2008-as kékfrankos válogatás is, noha ott az alkoholt és testet kicsit túlzónak éreztem. Stílusában hasonló volt Pálos Miklós 2008-as kékfrankos hármasa, nagytestű kékfrankosokból ennyi elég is volt nekem. Az Orsolya pince ezzel szemben egy olyan birtok kékfrankost hozott ki, amit vakon a fesztivál legjobb kadarkái közé szavaztam volna be. Fűszeres, visszafogott, izgalmas bor. Hasonló karakterű Szentesi József 2008-as pinot-ja is, ebből pont a hét elején bontottam egy palackkal, majd elmesélem külön cikkben, milyen volt. Mint ahogy ezt tervezem Légli Géza 2009-es pinot válogatásával is - futtában szépnek tűnt. A legszebb vörösbor viszont nálam is a Ráspi Electus volt, a 2007-es zweigelt válogatás gyakorlatilag hibátlan, egyszerre fajtabor és Ráspi-bor - persze 15 000 forintot valószínűleg nem fogok érte kiadni. A syrah és pinot ugyanitt inkább a pincéről szólt, mint a fajtáról, szerettem őket - az alap kékfrankost azonban nem. Kerestem igazi kadarkát is, két szépet találtam is: Gál Tiborék 2008-asa az utóbbi idők legszebbje, amit ebből a fajtából kóstoltam - ugyanitt a 2007-es Síkhegy pinot is remeknek tűnt. A másikat Márkvárt Jánosnál találtam, a 2008-as is tetszett, de a pult alól elővett 2009-es még annál is jobban. El is küldtem a DropShop-os fiúkat hozzájuk, velük ugyanis pont a magyar kadarkáról beszélgettem, miközben rengeteg hibátlan külföldi vöröst ittam, a legemlékezetesebb a Feudi di San Gregorio 2005-ös Taurasi-ja volt. Vörösből emlékezetes volt még Janusék 2008-as cabernet franc-ja, úgy tűnik, összeszedte magát, most az Örömbornál is jobban szerettem.

Fehérekből kevesebbet ittam idén, esőben kevésbé szomjaztam rájuk. De a beígért tokaji kört megfutottam, a legemlékezetesebb bor itt Balassa István 2008-as Nyulászó furmintja volt, leheletnyi hordóhangsúllyal, tömör, koncentrált szerkezettel, vibráló savakkal. Szepsy Istvánnál a 2007-es Szent Tamás furmint nyűgözött le, igazi ásványkivonat ez a bor. A Tokaji Bormívelők standján egy csalódás ért, az Erzsébet pince két furmintja egyáltalán nem fogott meg, pedig készültem rájuk Albert gazda beszámolója után. Hiába, vannak különbségek az értékrendünkben. A Kikelet pince két 2009-es bora remek volt, Lónyai hárslevelűt mindig szerettem, most is üde, könnyed bor készült belőle, a Váti furmint pedig úgy tudott könnyed lenni, hogy emellett hallatlanul tartalmas is. A Tokaj Nobilis hárslevelűje egy másik, a krémes, tartalmas iskola mintapédája. Lenkey Géza 2007-ben dűlős borokat készített, amikben a furmint-hárs arány annyi, amennyi épp az adott dűlőben termett. A Holdvölgyben ez 65-35% a furmint javára, a bor Géza boraihoz képest visszafogottabb savú, komplex, behízelgő bor, szerettem. A Füleky pince 2009-es birtokfurmintja is jól esett, lendületes, markáns, pár gramm cukorral kedvesre hangolt bor volt. Németh Attila Gábor majd' összes borát szerettem, a 2008-as Veresföldi chardonnay 10-es savaival még mindig nehezen érthető, de már kerekebb, mint tavaly. A 2005-ös chardonnay-hárslevelű házasítás is remek, de igazán nagyot nálam a 2008-as Hanna sárgamuskotály szólt, krémes, lendületes, hibátlan. Egy ennél is jobb édes bort találtam: a 2003-as Szepsy szamorodniban hibát nem találtam, a komplexitás olyan fokán volt ez a bor, amit én nagyon édes borban még nem éreztem. Megkockáztatom, hogy 10 pontos bort ihattam.

Önök, mesélnek?

Ma nyílik a legnagyobb hazai borfesztivál, vasárnap estig lehet menni, kóstolni, inni, enni. Sajnos úgy tűnik, hogy eleinte ázni is. Én mindenesetre igyekszem majd nagyot meríteni, aztán beszámolni a legizgalmasabb borokról. Nem biztos, hogy másnap. Szokás szerint tervekkel a fejemben érkezek majd, elsősorban tokaji borokra szomjazom most, így a Balassa pincétől Szepsyig fellelhető leszek. Kíváncsi vagyok az idei díszvendégekre, a Kárpát-medencei magyar borászokra is. Már-már hagyomány, hogy végigkóstolom Németh Attila Gábor borait, ezt idén sem tervezem másképp. A Kézműves borok háza kínálatát már csak azért is megnézem, mert mellettük kóstoltat Ráspi, reményeim szerint kevés mozgással sok jó borhoz fogok itt jutni. Ahogy a szekszárdi borsort is efféle reményekkel látogatom majd meg, a Fritz pincét igyekszem most nem kihagyni, ezt két éve mantrázom, de mire eljutok a vörösborokig, addigra a memóriám eléggé használhatatlan.

Mondom, tervek, azok mindig vannak. Aztán majd meglátjuk.

Fröccsnek határozottan nem jó Szászi Endre 2007-es szigligeti Kabócás olaszrizlingje. Persze nyilván nem is fröccsbornak szánta a borász a tételt. De az az igazság, hogy magában sem szeretem annyira ezt az évjáratot, pedig amúgy nagy barátja vagyok a Kabócásnak én is, más is, sőt, sokan is. A pozitív visszajelzések nagy számossága miatt nem is az első elfogyasztott palackomról írok, és nem is a balatonszemesi Kistücsökben ebéd mellé elkortyolt pohárról. Bontottam ugyanis egy újabb palackot, és akkor is arra jutottam, hogy ez a bor olyan, amilyen. Nekem kevésbé tetsző, mint sokaknak. Nehezen tudom azonban megfogalmazni, hogy mi a bajom vele. Talán leginkább az, hogy túl magasan volt a léc. A 2006-osból kóstoltam félszárazat is, szárazat is, mindkettőnél azt éreztem, hogy vibrál a bor. Ez viszont nem elég színes, nem elég összetett. Az illata egyszerre markánsan minerális és kissé egysíkúan túlérett. Kövek és birsalma, só és virágok, ha értik mire gondolok. A kortyból pedig az évjárat forrósága jön át elsősorban: kissé tompa savak, még a 12,5-es alkohol is dominál felettük. A címke tanulsága szerint száraz a bor, az érzet némi maradékcukorról tanúskodik. Az ásványosságot amúgy szépen hozza a korty is, utóízében a kesernye is megjelenik, mindene megvan, ami egy komoly olaszrizlinghez kell, mégis némi hiányérzettel teszem le a poharat. Hiányzik belőle az erő, a hoppá-érzés. Azért aztán újratöltök, persze. Stabil 5 pont kijár neki, a hatos lécet épp csak leveri. Talán ha az elvárásaim kisebbek lettek volna, pozitívabb cikk is kerekedhetett volna.

Kökény Benőékről, meg egy csomó alföldi borról már régóta szeretnék írni. Ebben leginkább az gátol, hogy a nagy elhatározást tett nem követi, túlontúl lusta vagyok, és nem utazok le a borrégióba. A fővárosban meg nem igazán találok érdekes borokat onnan, a hiperek alsó polcáról meg inkább nem veszek mintát. Pedig biztos vagyok benne, hogy van élet a Font és Frittmann borokon túl is - elég Albert gazdához benézni. A kézműves rajongóknak meg ott van Léder Zoltán, magam is dicsértem nem egyszer a borait. De hol kaphatók a többiek? Ha tudják, ne titkolják el!

Ezt a Kökény és Fia vörös házasítást M hozta, némi unszolásra (kiszúrtam a polcán egyik nap), főztünk mellé egy spenótos-ricottás cannellonit, paradicsomszósszal - mediterrán hangulatunk volt. Azt gondoltuk, egy könnyed alföldi vörös jó lesz mellé; nem tévedtünk. A palack elárulta, hogy a ceglédi Fischer-part dűlőben, kézzel szüretelt kékfrankosból, cabernet sauvignonból és zweigeltből házasított bort bontottunk. Vörös volt a színe, nem bordó, nem lilás villanásokkal tarkított fekete - vérvörös. Tiszta, gyümölcsös-fűszeres illata is könnyedségre utalt, a korty sem cáfolt rá erre. Lendületes, könnyen érthető, málnás-szedres, fűszeres bort ittunk, amit ha kicsit tovább hagytunk a poharunkban, enyhén keserű lett. Okosan rá is írták a palackra, hogy 14-15 fokon fogyasszuk, járjunk el így, észre sem fogjuk venni, hogy lecsúszott az egész. A 12-es alkohol miatt talán a másnap sem lesz túl nehéz. Erős öt pont, ajándék bornak meg nem kérdeztem az árát.

Nehéz elfogulatlanul borblogolni. Sőt, lehetetlen. Úgyhogy az elején szögezzük le: elfogult vagyok Losonci Bálint boraival szemben. 2009-ben egyik legnagyobb felfedezettem lett Bálint pincéje, ráadásul ezt a kékfrankost is emeltem már ki erős mezőnyből. Az esős időszak a hangulatomra is rányomta bélyegét, így rövid hezitálás után úgy döntöttem, ideje kibontanom az utolsó palackomat belőle. Most mosolygok - bor ennél többet nem érhet el nálam.

Albert gazdánál olvastam azt a fajta-rasszista megjegyzést a minap egy borról, hogy "savai élénkek, de csiszoltak, hiába a kékfrankos, nem savanyítanak", úgyhogy neki ajánlom sok szeretettel a Gereget. (Ajánlom, de nem küldöm!) Ez a bor úgy fajtajelleges, hogy az említett csapdát lazán elkerüli. Vörösbor ez a javából, finom, érett tanninokkal, keleti fűszerekkel, amik már az illatot is meghatározzák, az ízt meg még annál is jobban. Fanyarságnak nyoma sincs, a 14-es alkohol mellé kellően érett savak adják a lendületet. A gyümölcsöket az érett meggy képviseli, íze végigkíséri a kortyot, egészen a hosszú lecsengésig.

Bukolyi "Gróf Buttler" László mondta állítólag egyszer Bálintnak, hogy mi a fenéért foglalkozik kékfrankossal, az egy parasztbor. Remélem jutott neki ebből a 420 palackból, és revideálta a kijelentését. Mert ez egy kurva jó bor. Azaz: 7 pont.

A fenti mondattal kezdtem az utolsó cikkemet, amit a Művelt alkoholistára írtam. Sok dolog nem változott, maradtam Gábor, és továbbra is borozom, hol többet, hol kevesebbet. Fenyegetőztem már akkor is, hogy "ha valamit nagyon el szeretnék mondani, majd valahogy elmondom". Idáig bírtam írás nélkül, belecsapok újra a lecsóba.

Önéletrajzi elemként azt azért még elmesélem, hogyan kerültem a borok közelébe. Napra pontosan meg tudom mondani, mikor kezdődött minden: 1999. március 15-én. Az egészről a Concorde Értékpapír Rt. (most már Zrt.) tehet, tőlük kaptam életem első céges ajándékát, egy 1999-es naptárt, ami Jaksity György kedvenc borait is tartalmazta, egyfajta borkalauz volt az. Már egyetemistaként megérintett a bor, Pécsen ez nem volt nagyon meglepő. Jó néhány testes vörösön túl voltam, persze a pénztárcám vezérelt elsősorban - került muskotály-fröccs, és sajnos VBK is a poharamba. Aztán olvasgattam Jaksity leírásait, és eldöntöttem: nekem muszáj a naptárban szereplő borászokhoz elutaznom, ha már az elérhetőségük is meg volt adva. Elsőként Fekete Béla bácsit hívtam fel, kis baráti társasággal leutaztunk Somlóra. A Somló hotel már akkor is lepukkant volt, Béla bácsi akkor sem volt fiatal, de a szőlőből, metszőollóval a kezében jött, aztán a feleségével felváltva töltögettek, beszélgettünk. Amikor elfogyott a pogácsa, törtünk diót, berúgtunk, valahogy hazajutottunk; és beleszerettem a borok világába. Olvastam aztán nyomtatott médiát, majd jöttek a blogok (az ősapák: tannin és alföldi merlot), aztán elkezdtem írogatni ide, majd oda. És elköltöttem nem kevés pénzt, nyilván. De még mindig azt mondom: borozni muszáj. És úgy tűnik nem bírom magamban tartani az élményeimet. Borszakíró továbbra sem vagyok, bátran vitatkozzanak velem. De alkalomadtán egyet is érthetnek.

Nekem akkor van itt az igazi tavasz, ha megjelenik a piacon a spárga. Liberális vagyok: mindegy az nekem, hogy zöld, vagy fehér. Elég az, hogy legyen. Végre van; meg kellett ezt nyomban ünnepelni. Ne gondoljanak hosszan tervezgetett ünnepségre, komoly rákészülésre. Gondoljanak arra, hogy hirtelen ott állnak a konyhában, egyszerű krumplipucolóval hámozzák a fehér spárgát, majd amíg az ressre sül (mármint nem a krumplihámozó), addig vajon elkészül a friss pisztráng. A hűtőből került mellé egy kis kecskesajt is. Tavaszünnep Zuglóban. Nem volt kevésbé implulzív a bor kiválasztása sem. Lehetne ilyenkor borsznobkodni, hosszasan ácsorogni a hűtő előtt, latolgatni, hogy ehhez a hármas íz kombinációhoz mit is bontsak. Nem mondom, volt idő, amikor ezt tettem. Most határozottan megfogtam egy palackot, kirántottam (nem szándékos szóvicc): Somlói Apátsági Pince, 2010-es juhfark. Legyen, mondtam, Balogh Zoliék ritkán hibáznak (azért persze néha hibáznak ők is), ha nem passzol a bor az ételhez, hát majd külön fogyasztom. De alapvetően passzolt, aztán fogyasztottam külön is. Egyszerre lendületesen savas, édeskésen tartalmas a bor, fűszeres-sós, érett sárgabarackos. Palackba zárt Somló, írtam egyszer a borukról. Szerintem nem tévedtem.