Felütötte fejét a minap a szokásos gumikacsa: ha bikavér, akkor Szekszárd vagy Eger? Nem nagyon mennék bele a két bikavér-stílus, az eltérő szabályozás, a más-más hagyomány összevetésébe, én ebben a kérdésben albertgazdaista elveket vallok: "nem a borvidék számít, hanem a termelő". Egerben pedig az igazi bikavér-áttörést Lőrincz Györgytől és Gróf Buttlertől várom, időnként meg is kapom. Előbbi sokáig a Merengő és Áldás néven forgalmazta bikavéreit, mostanság a St. Andrea egyre szélesebb és átláthatatlanabb (bár persze logikusan is bemutatható) kínálatában megjelentek a dűlős bikák is - igaz, néha egyiket átnevezik Merengővé.
A Hangács termőhelyet immár másodjára mutatja be Lőrincz György bikavér formájában, és remekül teszi. A 15 823 palackba kékfrankosból, merlot-ból, cabernet franc-ból, pinot noir-ból és menoirból házasították a bort. Elegáns, kifinomult illatában gyümölcsöket (sok meggyet, kis ribizlit, némi szedret), fűszereket (szegfűszeget leginkább), virágokat és némi földességet találtam. A hordókezelés kifinomultsága már itt is tetten érhető. A korty sem okoz csalódást - ez a bor nem a testével, nem direkt ízeivel hódit, hanem eleganciájával. Remek savszerkezet, érett tanninok, gyümölcsös-fűszeres ízek - ahogy egy szép bort az ember elképzel. Éretlenségnek, zavaró bizonytalanságnak nyoma sincs benne. Ha panaszkodni szeretnék, egyedül a kicsit rövid lecsengést emelném ki. De nem akarok panaszkodni. Erős hét pontot vések fel mellé, és tulajdonképpen az árával is meg voltam elégedve. A leírás alapján pedig azt érzem, létezik Hangács-karakter, legalábbis alföldi merlot az előző évjárat bikájáról sok hasonlót írt.
