Nehéz elfogulatlanul borblogolni. Sőt, lehetetlen. Úgyhogy az elején szögezzük le: elfogult vagyok Losonci Bálint boraival szemben. 2009-ben egyik legnagyobb felfedezettem lett Bálint pincéje, ráadásul ezt a kékfrankost is emeltem már ki erős mezőnyből. Az esős időszak a hangulatomra is rányomta bélyegét, így rövid hezitálás után úgy döntöttem, ideje kibontanom az utolsó palackomat belőle. Most mosolygok - bor ennél többet nem érhet el nálam.
Albert gazdánál olvastam azt a fajta-rasszista megjegyzést a minap egy borról, hogy "savai élénkek, de csiszoltak, hiába a kékfrankos, nem savanyítanak", úgyhogy neki ajánlom sok szeretettel a Gereget. (Ajánlom, de nem küldöm!) Ez a bor úgy fajtajelleges, hogy az említett csapdát lazán elkerüli. Vörösbor ez a javából, finom, érett tanninokkal, keleti fűszerekkel, amik már az illatot is meghatározzák, az ízt meg még annál is jobban. Fanyarságnak nyoma sincs, a 14-es alkohol mellé kellően érett savak adják a lendületet. A gyümölcsöket az érett meggy képviseli, íze végigkíséri a kortyot, egészen a hosszú lecsengésig.
Bukolyi "Gróf Buttler" László mondta állítólag egyszer Bálintnak, hogy mi a fenéért foglalkozik kékfrankossal, az egy parasztbor. Remélem jutott neki ebből a 420 palackból, és revideálta a kijelentését. Mert ez egy kurva jó bor. Azaz: 7 pont.