A Sas utcai Stand bisztróba, bár sokan dicsérték, de sosem jutottam el, be is zárt hamar. A nem túl rég nyitott Borkonyha is a Sas utcában van, ezt is sokan dicsérik, gondoltam ne jusson a Stand sorsára, betévedtem egy könnyed vacsorára. A koncepció egyszerű, nomen est omen: van egy bisztrókonyha, és vannak borok, 30-40 féle nyitva is van belőlük, magyarok egytől egyig. A séf, Sárközi Ákos az Alabárdosból jött, az egyik tulaj, Kalocsai Zoltán a Bortársaságtól, emiatt a borválaszték is onnan van, a magamfajta borsznob ezen persze moroghatna, de nem morog. Inkább eszik, iszik, jól érzi magát. Amíg gondolkodik, hogy mit egyen, kér egy pohár Kreinbacher Brut-t, elkortyolgatja, és mire a végére ér, két dolgot biztosan tud. Egyrészt, hogy a véres hurka salátát nem fogja kihagyni, másrészt, hogy ebből a pezsgőből muszáj lesz egy palackkal majd vennie, annyira finom. (Itt is vehetett volna, de a végére kellően részeg lesz, és nem fog venni.) A salátát tágan kell értelmezni, az elbeszélő én Váncsa Istvánon nevelődött ezen a téren - tessék művelődni, a végkövetkeztetés zseniális: "Tehát minden saláta, amit megeszünk. Ha disznósajt, akkor is." Ennek megfelelően a véres hurka saláta minden kétséget kizáróan saláta volt a javából. Bussay pinot noir-t ajánlottak az előételhez - maradjunk annyiban, hogy a saláta győzött. A medvehagyma krémleves szezonális sznobság, kicsit íztelen, de nagyon korszerű, bort mellé nem iszunk, ellenben a főételhez igen. A borjúsült kakukkfüves fehérrépával hibátlan, a modern technológia (sous vide) és gyökér harmóniájáról szól, a mellé kért 2007-es Dúzsi Görögszó remek volt az ételhez is, magában is. A desszert előtt hibázok, a járt utat járatlanért hagyom el, villányi Molnár Syraht iszom, az évjáratot nem is nézem, feledni akarom a bort, így kérek egy tejberizst, bele kaporfagylaltot - én még sosem nyaltam tökfőzeléket. Nem mondom, hogy heti szinten erre fogok vágyni eztán, de örülök, hogy kipróbáltam. És beállok a sorba én is: a Borkonyha jó, tessék menni, enni, inni, jól ellenni.