vörös és fehér

Sopronról keveset beszélek. Pedig kéne, gondolom. Ez az a borvidék, aminek titokban szurkolok. Ahol látom, hogy próbálnak összefogni a borászok, közös marketinggel jelennek meg, van poncihter negyed a Várban. Csak valahogy az áttörés, az hiányzik nekem. Ha azt mondod Sopron, én azt mondom Ráspi. Bár emberileg egyre kevésbé tisztelem őt, a borai többnyire lenyűgöznek. Weninger, mondom még, Spern Steiner, azt szeretni szoktam. Luka Enikő az örök ígéret, hacsak tehetem, kóstolom a borait, de venni nagyon ritkán veszem őket. Annyira nem jók, szerintem, mint amennyire drágák. És egyelőre ennyi. Minden Váras kóstolón nagy reményekkel belevágok Sopronba, néha felcsillan a szemem, de aztán a borboltban más kerül a kosaramba. Gondoltam idén ez máshogy lesz, vettem hát két sopronit, összesen 3000 forintért. A 2009-es Pfneiszl Merlot volt a drágábbik bor, 1600-at fizettem érte. Rá volt írva a címkére, hogy ne elemezgessem ezt bort, hanem igyam. Igazuk van, tipikus szóra sem érdemes bor. (Azt hiszem a négypontos élményekre bevezetem ezt a terminus technicust.) Jól esett párat kortyolni belőle, sima, egyszerű, egyenes bor, ami másnapra brutálisan szétesett. Szerencsére a Jandl kékfrankos kéznél volt, így másnap is tudtam inni. Fajtajelleges bor, ami kezdetben meglepően fülledt, kissé animális, de ezt kiszellőzi magából. Aztán jönnek a meggyes, köménymagos, fűszeres illatok, a 12,5-es alkoholnak is köszönhetően jól iható kortyok. Kis meggy, kis fűszeresség jut az ízbe is, nem egy filozofálgatós, megfejtős bor, de korrekt, ötpontos. Újévi fogadalmat nem teszek, de remélem fogok még jó sopronit inni idén. Tippeket azért várok!