Önéletrajzi felütés megest: Légli Ottóé volt a második borászat, ahol személyesen megfordultam. (Az első Fekete Béla bácsié volt.) Ha jól emlékszem, akkor ez 1999 őszén esett meg velünk, még az idősebb Ottó fogadott minket boglári házukban, a remek hangulatra emlékszem, meg arra, hogy az est egy pontján a kezembe nyomott Ottó bácsi egy borkalauzt, hogy olvassam. Gondolom dicsérték épp őket benne, sugárzott az öreg, annyira büszke volt a fiára. Azóta is dicsérik a pincét úton-útfélen, Légli Ottó immár Borászok Borásza is, nem érdemtelenül - ezt a bölcsességet szoktam levonni, ha kóstolom a borait.

A forró 2007 és 2008 érett, telt sauvignon blanc-okat hozott, tetszettek azok is, de nem bírtam igazán jót borozni velük. Vannak borok, amiket kóstolni jó, én mostanság inni jobban szeretek, ha nem esik jól egy második pohár valamiből, akkor felvonom a szemem. A 2009-es bornál ilyesmiről szó sincs, itatja magát rendesen. A borász szándéka is ez volt, hisz "most a komolyság, teltség mellé határozottabb savgerincet, sauvignonos élénkséget, gyümölcsösséget is hozzáálmodtunk". Kétszeri szüret, a termés 40%-a acélban maradt, 60% használt tölgyfában ért, ez utóbbit nyomokban sem fedeztem fel. Illatában az egres, a bodza, a csalán és egy kis friss élesztő fedezhető fel, ízében a vibráló savak játszanak főszerepet. Meglepett, hogy 13 feletti az alkohol benne, a korty lendülete ezt elsodorja. Elsősorban vegetális ízek jönnek elő, meszes ásványossággal körítve. Szikár, feszes bor, játékosságból kevés jutott neki, vagy csak korán bontottam, mindenesetre  grillezett pisztránghoz, rizottóhoz szerettem. Hat pont.