Van egy álmom. Egyszerű álom ez: bemegyek egy Balaton parti étterembe, és kérek egy halászlét. Megeszem, megköszönöm, fizetek, távozom, mintha nem történt volna semmi említésre méltó. Vagy ugyanezt teszem egy Duna parti kisvendéglőben. Most ott tartok, hogy szinte tapsolva lelkendezek, ha egy-egy olyan helyet találok a Balaton és a Duna partján, ahol a halászlé nem a fagyasztott sűritmény, felengedve vízzel, beledobva pár pontyszelet. Ja, és mellé persze Erős Pista, mi más? De nem adom fel az álmom, keresek kitartóan. Most találtam egyet, Csíki Sándor lelkendezése nyomán kerestem fel a tihanyi Ferenc Csárdát, kizárólag halászlé evési célzattal. Messze az átlag feletti levet ettem, és noha nem volt tökéletes, de így is majdnem kezet ráztam a felszolgálóval. Előtte-utána egy rozé fröccsel oltottam szomjat, frissítőnek hatott, hát vettem egy palackkal, hadd cáfoljam emígyen is a rozé-utálatomat. Itthon is jól esett a tulaj, Punk Ferenc cabernet sauvignonból készített bora, kellemesen gyümölcsös szomjoltó, kicsit a szokásosnál fűszeresebb karakterrel, markáns savhangsúllyal. Szokás szerint ezt a rozét is szívesebben ittam fröccsnek, mint magában. 4 pontos bor, 7 pontos halászlé, az összesen vajon mennyi?