Vannak borászok, akiknél sosem sikerült még kóstolnom. Vegyük jelen esetben Márkvárt Jánost. Talán négyszer próbáltam végigkóstolni a borait, mindegyik kísérletnek berúgás lett a vége. Isten látja a lelkem: én próbálkoztam. De egyszerűen János társaságában eszembe nem jut köpni, pláne hogy ő is lelkesen iszik velem. Barátaim elmondásából tudom, hogy egyik kísérletem végén önfeledten énekeltünk együtt (nem, nem akarok róla beszélni). Úgyhogy azt találtam ki, nélküle fogok most egy üveg bikavért elpusztítani, hátha végre azt is el tudom mesélni, milyenek a borai. Merthogy furcsák. Az utóbbi időkig kizárólag acéltartályban erjesztett, érlelt szekszárdi vörösöket. Az olaszrizlingje is figyelemre méltó, de amik eddig nagyobbat ütöttek, azok a besorolhatatlan vörösei, emlékeimben a 2003-as bikavér valahogy megmaradt. Azt már nem sikerült vennem, de a Borfalu polcain találtam 2006-ost. Nem egy szokványos bikavér ez sem, már persze ha egyáltalán létezik szokásosnak mondható bika. Ez rendkívül gyümölcsös, a meggyes illat dominál benne. Közel öt éves kora ellenére friss, lendületes, erről a virgonc savak tehetnek leginkább. Ízében is hozza a sok gyümölcsöt, és kifejezetten jó a bor struktúrája. Már persze ha a masszív savgerincet tolerálja az ember. Nagy vörösborra vágyók talán kevésnek fogják találni a tanninokat, amik viszont enyhén tapadósak, mondjuk ez engem nem zavart, no de az én ízlésem csak nekem mérvadó. Összességében öt és hat pont közé tettem a bort, utóbbihoz kicsit közelebb állt. Holnap délután menjenek, nézzék meg, mit hozott János Pestre!