Szokás szerint egy vallomással kezdem. A mátrai tőkéstársak közül Karner Gábor borait ismerem legkevésbé, és ez nem véletlen. Egész egyszerűen amit eddig kóstoltam tőle, az nem igazán fogott meg, legyen az siller vagy kékfrankos. De hallgatok ismerőseim szavaira, és ők azt suttogják: a komoly kékfrankosok közül is kiemelkedik a Vitézföld. Gondoltam, ha már a héten úgyis megyek egy izgalmasnak ígérkező kékfrankos kóstolóra, bemelegítek. (Reményeim szerint lesz még a héten cikk a most beharangozott kóstolóról is.)
Az biztos, hogy nem a szokásos fajtabor ez a tétel - mondjuk erre a kasszánál is rájöttem már; kékfrankosért azt hiszem nem fizettem még 4500 forintnál többet eddig. Pálos Miklós válogatott dűlős kékfrankosai ilyen sűrűk, tömények - Szekszárdtól talán nem szokatlan ez a stílus, mátrai bortól ezt nem vártam. Az illat fajtajelleges mindazonáltal, sok szilva, feketecseresznye, és köménymag alkotja, no meg egy markáns ásványosság. A korty már-már haraphatóan tömény, és számomra cseppet sem barátságos, mondhatni hűvösen távolságtartó. Kissé harapósak a tanninok, szárítanak rendesen, miközben a gyümölcsök a háttérben maradnak. A 14-es alkohol kissé be is fűt, a bor a komoly savak ellenére kicsit lusta. Ráadásul ezek a savak nem vibrálnak, a korty végét kicsit meg is savanyítják sajnos. Persze szokás szerint a nekem nem tetsző dolgokat emeltem ki, pedig az összkép ennyire nem rossz, öt pontot simán adok rá, de továbbra is azt gondolom, hogy a borász nem az én szám ízére hangolja borait.