vörös és fehér

Sopronról keveset beszélek. Pedig kéne, gondolom. Ez az a borvidék, aminek titokban szurkolok. Ahol látom, hogy próbálnak összefogni a borászok, közös marketinggel jelennek meg, van poncihter negyed a Várban. Csak valahogy az áttörés, az hiányzik nekem. Ha azt mondod Sopron, én azt mondom Ráspi. Bár emberileg egyre kevésbé tisztelem őt, a borai többnyire lenyűgöznek. Weninger, mondom még, Spern Steiner, azt szeretni szoktam. Luka Enikő az örök ígéret, hacsak tehetem, kóstolom a borait, de venni nagyon ritkán veszem őket. Annyira nem jók, szerintem, mint amennyire drágák. És egyelőre ennyi. Minden Váras kóstolón nagy reményekkel belevágok Sopronba, néha felcsillan a szemem, de aztán a borboltban más kerül a kosaramba. Gondoltam idén ez máshogy lesz, vettem hát két sopronit, összesen 3000 forintért. A 2009-es Pfneiszl Merlot volt a drágábbik bor, 1600-at fizettem érte. Rá volt írva a címkére, hogy ne elemezgessem ezt bort, hanem igyam. Igazuk van, tipikus szóra sem érdemes bor. (Azt hiszem a négypontos élményekre bevezetem ezt a terminus technicust.) Jól esett párat kortyolni belőle, sima, egyszerű, egyenes bor, ami másnapra brutálisan szétesett. Szerencsére a Jandl kékfrankos kéznél volt, így másnap is tudtam inni. Fajtajelleges bor, ami kezdetben meglepően fülledt, kissé animális, de ezt kiszellőzi magából. Aztán jönnek a meggyes, köménymagos, fűszeres illatok, a 12,5-es alkoholnak is köszönhetően jól iható kortyok. Kis meggy, kis fűszeresség jut az ízbe is, nem egy filozofálgatós, megfejtős bor, de korrekt, ötpontos. Újévi fogadalmat nem teszek, de remélem fogok még jó sopronit inni idén. Tippeket azért várok!

A nagy karácsonyozás közben ittam két cabernet sauvignont is. Egyik jobb volt, mint a másik. Pontosítok: egyik sokkal jobb volt, mint a másik. Ritkán találok jó magyar cabernet sauvignont, zöldes ízeket annál gyakrabban. A zalai Nagyradán termelt 2007-es Cezar cabernet sauvignon nem volt zöld, ellenben meglehetősen vékonynak tűnt. Pedig jól indult a találkozásunk, szép, gyümölcsökkel teli, áfonyás-málnás illata a bornak tetszett, örültem, hogy a hordót nem lehet kiérezni a pohárból. A korty ehhez képest volt igazán csalódás: közepes test, közepes tanninok, közepes lecsengés, tulajdonképpen mindez izgalommentesen. A végén egy kis kesernye is odatette magát, gyenge öt pont, mondtam neki. A Hárságyi pince 2007-es cabernet-je sokkal komplexebbnek, töményebbnek mutatta magát, jobban is szerettem. Illatában ennek is gyümölcsök tobzódtak, feketebogyósok leginkább, csipetnyi vérrel, kakóval körítve. Kóstolva sűrű, meleg, de nem égetően az. Tanninjai finomak, jelen vannak, de csak jelzésértékűen. Finom gyümölcsös lecsengéssel búcsúzik a korty, én pedig ezzel a hét ponttal zárom is az évet.

Megyek, iszom egy pezsgőt, jövőre jövök vissza. BÚÉK.

Maradva a konyha-témánál, mindig érdekes a maradék újrafelhasználásának kérdése. Most is eljutottam oda, hogy mit kezdjek a húslevessel. Lefagyaszthatnám a levét, persze, de frissen jobb szeretem felhasználni a dolgokat. Gondoltam hát egyet, és gyorsan főztem inkább egy sajtgombóc levest. Felaprítottam egy hagymát, némi bokros zellerszárat, vajon megpároltam őket, felöntöttem húslével, majd beledobáltam pár gombócot, amit ricottából, reszelt grana padanóból és kenyérmorzsából gyúrtam. Mire a gombócok megfőttek, kész is volt a mai ebéd. Előtte bontottam a fenti borból: leveshez jobbat még nem ittam. Meg talán jobb majdnem-szárazat a Kikelettől sem. Mondjuk utóbbiban kicsit bíztam is, hiszen Stephanie is ezt a bort emelte ki az alkoholista kérdőívben. Azóta ez kereskedelmi forgalomba is került, legalábbis a Kézműves Borok Házánál már kapható, még ha a honlapra nem is került fel eddig. A pincészet borait alapvetően kedvelem, bár többször volt már csalódás nekem a furmintjuk, de hárslevelűikben, édeseikben mindig megtaláltam a számításom. Mostanság több palack 2009-esüket is ittam, nekem úgy tűnik, nagyot léptek előre, kiegyensúlyozottak, színesek ezek a borok. Tetszett a Váti furmint is, meg ennek a hársnak a Lónyai dűlős társa is. A Vátiból 2009-ben egy félszáraz hárs került palackba, inkább virágos, mint gyümölcsös illatokkal. Az eddig megszokott bodzásságot most egyáltalán nem éreztem. Jó inni ezt a bort, lendületes, tartalmas, a maradékcukor ellenére (vagy tán azért) könnyed. Leves előtt, közben, és utána is jól esett. Nálam elérte a hét pontot.

Szeretek főzni. Ünnep sem kell hozzá, akkor is jól érzem magam a konyhában. De ünnepek környékén pláne igyekszem oda behúzódni. Férfiasan főzök. Nem szeretem ha közben megzavarnak, egész embert kíván a főzés, de csak egy embert. Egy emberes munka utána összetakarítani is, ezt szívesem hagyom másra, ha lehet. Zsír, fűszernövény, leesett apró falatok mutatják, mi is készült. És persze borcseppek. Mert a férfiember főzés közben csak megbont valamit. Hátha kell az ételbe, sosem lehet tudni. Ösztönösen főz a férfi. Ha nem kell, még jobb, a világ sorsán úgyis a konyhapultnál lehet a legjobban eltöprengeni. A csendes filozofálás meg bort kíván. Miközben ma sült a kacsa, puhult a krumpli, kelt a kenyér, fogyott egy kis 2009-es Felemás. A bor a Hárságyi pincében készült, fele részben portugieser alkotja, fele részben - kitalálják-e vajon - más. Leginkább cabernet sauvignon, némi merlot és kékfrankos. Őszinte bor, mondja a címke, ő szinte bor, mondom én, vagyis hát mondanák azok, akik egy villányi borban a testet, a tannint keresik. Mert ebben elsősorban gyümölcsök vannak, málna meg cseresznye, ízében is, illatában is. A végén enyhe kesernye, mintha túl sokáig szopogatnánk a meggymagot. De, ellentétben a maggal, ezt ne köpjük ki. Nem egy bonyolult bor, de finom, ötpontos, főzéshez ideális. Úgyhogy kavarjunk egyet az ételen, és igyunk még egy kortyot. A világ sorsán ezzel nem fogunk rontani, a magunkén meg pláne. Megyek is vissza a konyhába, Karácsony után jövök majd ki. Addig is mindenkinek boldog ünnepet!

Nem először dicsérem szembe a Drop Shop-ot, és biztos vagyok benne, hogy nem is utoljára. A múltkori kékfrankos párbaj után most rajnai rizling tematikát választottak a fiúk, ami annyit jelent, hogy a nagy táblán, ahová a kimért borokat vésik fel, jó pár rajnai sorakozik. Egy héten belül kétszer is végigkóstoltam ezeket (másodjára palack és dagadtos társaságában), mindkétszer jegyzeteltem, emiatt kicsit hülyén éreztem magam. De ez jó volt arra, hogy lássam: sokat nem változott a véleményem az aktuális kínálatról. A borok általában 2009-esek, ami nem, azt majd külön jelzem. A sort a Salomon Undhof kremstali alaprizlingjével érdemes kezdeni, erős ötpontos élményt ad a bor, kicsit citrusos, kicsit vaníliás, kicsit egyszerű, de belövésnek pont jó. Második alkalommal mondjuk nem ezzel kezdtünk, hanem a pincészet Von Stein zöldvelteliniével, az azért erősebb kezdés, rögtön hétpontos magasságokba kerültünk, sós, krémes, telt, zamatos az a bor. A moseli St. Urbans-hof két tételét is kóstoltam, nekem az alap is tetszett, csupa gyümölcs volt ez a bor, hársfavirágos, mézes illatokkal körítve, erős hat pontot adtam rá. Nagyobbik testvére nyelvtörőnek is elmenne: Laurentiuslay névre hallgat a dűlő, bora pedig tropikális, szép savakra épülő, nagyon feszes, szigorú. Az első bor, aminél a harmonikus szó elhagyta a számat, 7-8 pont közé tettem hirtelen ezt a tételt. Innen nézve a wachau-i Prager Steinriegl Federspiel kifejezetten színtelennek, vékonynak tűnt, az őszibarackos, kissé túl savas kortyot inkább valami jó étel mellé tudnám elképzelni, gyenge hatost azért ez a bor is ért. Betettünk a sorba egy magyar klasszikust is, Légli Ottó 2008-as Gesztenyését, bár ne tettük volna be. Sejtettük előre, hogy nem fog beleilleni, és ki is jött minden hibája - nem szép hordóhasználat, a félszáraz korty lomha, kissé karamellás, nálam most csak öt pontig jutott ez a bor. A Salomon pince került újra előtérbe, Steiner Kogl rizlingjük tele volt trópusi gyümölcsökkel, lendülettel, és bár egyöntetűen azt szavaztuk meg, hogy a zöldveltelini színesebb volt, nálam ez is elérte a hét pontot. A Villa Huesgen Schiefer rizlingjében minden benne van, amit a moseli rizlingekben szeretek. 11,5-es alkohol, mineralitás, feszes, szigorú struktúra, és sok-sok citrus. Hogy hat pontnál nem jutott feljebb, az a kissé üres lecsengésnek volt köszönhető. Peter Jakob Kühn Mittelheim St. Nikolaus névre hallgató rizlingje egy 15 hektáros, bio művelésű rheingau-i pincéből érkezett a poharamba, és mindkét alkalommal a lomhaságát emeltem ki. A citrusos illatot és ízt kissé sok hordófűszer egészíti ki, szerkezete sem olyan feszes, mint szeretném. Valahol öt és hat pont között végzett ez a bor nálam. A cikk címadó bora, Prager Achleiten Riesling Smaragdja mindkét estén egyértelműen és határozottan kiemelkedett a többi közül. Messze a legkomplexebb illat- és ízjegyeket hozta, szálazgattuk, és a hűvösen mentástól a barackoson át mindenfelé jártunk. A határozott mineralitást még dagadtos is elismerte, pedig ő igazán szigorú ebben a kérdésben. A korty tele van élettel, sokrétű, a végén decens kesernye is megjelent, nem tudok belekötni, és nem is akarok persze. Lehet gondolkozni, hogy akkor ez most nyolc vagy kilenc pont, egyszer ennyit, másszor annyit adtam rá. Nehéz dolga volt Robert Weil rheingau-i borának ez után, pedig a Kiedrich Klosterberg nem csúnya. Csak hát más. Szikár, citrusokra épülő, jóval savasabb, hordófűszeresebb. Hozza a stabil hét pontot, de ismét megtudtam, amit eddig is sejtettem: ha választanom kell, Wachaut választom. A feszes szerkezet kifejezést Dr. Loosen Ürziger Würtzgarten rizlingjénél is leírtam, szerettem ezt a bort, dobogós helyre be is futott. Itt főleg a sós jegyek fogtak meg, és a könnyedség, amit a kis maradékcukor is kiemel - erős hét pontot adtam rá. A végén egy kései szüretelésű Loosen borral, a Wehlener Sonnenuhr-ral zártuk az estét, számomra mindig megdöbbentő, hogy egy 7,5-es alkoholú bor is tud ennyire harmonikus, elegáns lenni, simán nyolc pontot adtam rá, de persze ez más műfajban játszik, mint a többiek.

Rizlingezni jó, még akkor is, ha ennyi különböző karakterű bor kerül az ember poharába. Járjanak utána, ha nem hisznek nekem.

Március óta nagy a csönd a Gál Tibor pince körül, gondoltam egyet, és meglátogattam Tibort, hogy beszélgessünk. Beszélgetni bor mellett a legjobb, így a Verőszala utcai kóstolóteremben ültünk le, pár palack 2007-es bor mellé. A viharok elülni látszanak Tibor szerint, megtörtént a pinceágak felmérése, a készletek tulajdonjogának rendezése. Zajlik a Gálbor-GIA Kft. felszámolása, miközben a Gál családnak új tervei vannak. Egyrészt új, belvárosi pincét vesznek, ahol reményeik szerint már a 2011-es szüret borait érlelhetik, 2012-re pedig szeretnének borbárt és éttermet is üzemeltetni. Másrészt Tibor jelentősen át szeretné alakítani a pincészet kínálatát. Komoly minőség mellett komoly mennyiség a cél, ehhez viszont a jelenlegi szétaprózott struktúra nem felel meg. Rövid távon hat, hosszú távon csak három bort szeretnének a polcokon tartani. A legfájóbb áldozat valószínűleg az önálló chardonnay eltűnése lesz. Fájni fog ez nekem is, hisz a most kóstolt 2007-es fajtabor érett, telt, mégis lendületes volt, a fehérek közül ez tetszett a legjobban. Szép volt a rajnai is, annál is szebb a viognier. Eger fehérben is erős, állapítottuk meg kissé közhelyesen. Aztán előkerült az a bor, ami ezeket a fajtaborokat váltani fogja a fehérek között: Glóriának hívják, és öt fajta házasítása, chardonnay, viognier, rajnai, tramini és pinot blanc alkotja. Tartalmas, színes, magas beltartalmú bor, amit maradékcukor nélkül palackoztak, utóíze mégis édeskés. A fent említett rövid távú hatos sornak két fehér tagja lenne, mindegyik házasítás, egy alap és egy prémium kategóriás, utóbbi kapná meg valószínűleg az Egri csillag nevet. Persze ha úgy alakul, lesznek fajtaválogatások is, de ezek kis palackszámú tételek lesznek, és jellemzően a pincénél tudnak majd hozzájutni az érdeklődők. A pinot noir viszont mindenképpen a palettán marad, igaz, nem lesz belőle kettőnél több, itt is lesz egy alap, és egy válogatás. 2007-ben lett alap is, ami több, mint korrekt bor, talán kicsit lágy, kicsit túl meleg, de egyáltalán nem lekváros. Lett aztán Titi is, ami sokkal feszesebb, jobb szerkezetű, szigorúbb bor, és készült Síkhegy válogatás is, ami lehengerlően gyümölcsös, finoman tanninos, talán egy kicsit feszesebb lehetne, de ha nem lesz az, azt sem bánom. A harmadik lábát a kínálatnak a bikavér fogja alkotni, egyelőre itt látszik még leginkább a kísérletezés. A Bartok (így, rövid ó-val) nevet viselő bor jól iható, kékfrankos-kadarka alapokra van felépítve, kis syrah-val és pinot-val van fűszerezve, a nagy egri bikavéreknél jobban csúszik; nem biztos, hogy ez az irányvonal marad a jövőben. A beszélgetés végén megkóstoltuk a 2008-as kadarkát, csipkebogyós íze már a Várban felkeltette érdeklődésem, vettem is egy palackot, a közeljövőben alaposabban is megkóstolom. Az est végén ugyanazt éreztem Tibin, mint két éve is: van jövőképe. Én szurkolok neki.

Nem tehetek róla, de ha valaki kiejti a bumm szót, a klasszikus szilveszteri tévés játék jelenik meg lelki szemeim előtt. Erősen zavar ez engem, így most már tudatosan koncentrálok, hogy ne gondoljak rá, inkább jusson eszembe az Ötödik elem egyik jelenete, ez ni. Vagy ne ijesztegessenek inkább. Kovács Antal is jött ezzel a Pinceáron bummal, azért nekiduráltam magam, és elmentem, ott már ijesztő dolog nem történt. Előre szólok: Losonci Bálint borait pusztán időhiány miatt hagytam ki. Barta Károlynál kezdtem a kóstolást, magasra került menten a léc. Mondtam a borásznak, hogy mindenképpen más borokat is fogok kóstolni az övéi mellé, mondta, hogy nem először hallja ezt az est során, hiába no, mi, borisszák örömmel terjesztjük a mémeket. A 2009-es alapfurmint letagadhatatlanul magán viseli Homonna Attila keze nyomát, szigorú, feszes bor, savakra volt hangolva ez a tétel. Díszítőelem kevés van benne, struktúra és mineralitás annál több. Jobb szerettem az évjárat válogatás borát, a 6 gramm körüli cukor kedvességet, színeket csempészett a borba úgy, hogy az ásványok és a lendület is megmaradtak benne. Hogy nyavajogjak is: öt, de pláne hatezer forintot azért csak fogcsikorgatva adnék a borokért, vagy talán úgy sem. Itt ittam a legjobb édeset is, amivel persze nem mondok épp semmit, hisz máshol édes bor nem volt, de a furmint-muskotály házasítás könnyed, elegáns volt, bár kicsit talán savszegény is, a pult alól előkerült 2008-as szamorodni pedig kifejezetten izgalmas volt, a 2003-as Kikelet jutott az eszembe róla, de nem csak nekem - az pedig nálam az eddigi legszebb édes szamorodni. Meglepődtem Szászi Endre borain, de sajnos nem pozitív értelemben. A 2008-as Szent György-hegyi olaszrizling itatja magát, ezen az áron pláne érdemes kipróbálni, azonban én a szkeptikusok közé tartoztam Liliomfi-ügyben. Nem találtam különösebben szépnek, színesnek azt a bort, nálam a savak elbillentették az egyensúlyt, lehet, hogy csak a várakozásaim voltak nagyok. Sokkal izgalmasabbnak tűnt a kínálatból a szürkebarát, igaz, engem megint a félszáraz borokra jellemző kedvesség vett le a lábamról. A pinot noirról meg azt gondolom, amit eddig is gondoltam: én nem erőltetném. Iványi Zsófia boraira nagyon kíváncsi voltam, és eztán is kíváncsi leszek, úgy éreztem, most nem voltunk egymásra hangolódva, lehet, hogy nem egy gyors kóstolón kell velük megismerkednem. A 2009-es portugieser fűszeres volt, de találtam benne egy zavaró illatjegyet is, megnyugtattak többen is, hogy nem dugós a bor, megszeretnem mégsem sikerült. Ahogy a 2008-as, 14 hónapig hordózott hárslevelűt sem, a behízelgően mézes illat után egy vad, cseres, kemény bort kóstolhattam. A 2008-as merlot volt az első tétel, amire felkaptam a fejem, markáns, gyümölcsös, krémes volt, ahogy azt szeretem, de a sor legszebb borai a 2007-es cabernet franc-ok voltak. A sima és a válogatás szürete között egy hónap telt el, ugyanakkor palackozták őket, óriási különbséget nem éreztem köztük. Mind a két fajtabor piros bogyósgyümölcsökkel teli, markáns volt, utóbbi talán kicsit komplexebb, előbbi most jobban iható, ezeket szeretném alkalomadtán visszakóstolni. Ahogy persze Ráspi borait is, bármikor, most volt ugyanis az első alkalom, hogy a 2007-es alap kékfrankost igen szerettem, jobban, mint az alap zweigeltet, eddig ez mindig fordítva volt, hiába, no, a borok is, és a kóstoló is változik. A két zweigelt válogatást nemrég vakon is kóstoltam, most nyitott szemmel, lélegző tölcséren át is, egy fél ponttal itt is többre adtam volna a 2006-ost, de most az Electus megint hét fölött teljesített volna. Hiába no, érdemes mindent más borok mellett is kóstolni.

Vegyünk egy szép rib eye steaket. (Ne csak mindig igyunk, ha már a blog eredetileg ételről, életről is szól.) Ehhez én elballagtam a Vásárcsarnokba, a mészársteak-es fiúkhoz, kaptam is tőlük egy szép darabot, teleszőve zsírral, mert az úgy jó. Hevítettem a serpenyőmet, kérgesítettem a húst, kicsit forgattam, a végén sóztam, borsoztam, pihentettem. Eközben kigondoltam, hogy mit is innék mellé. Bevallom, nem hiszek a szent bor-étel párosításokban, abban sem, hogy nálam okosabbak mondják meg nekem, mi illik ehhez vagy ahhoz. Épp ezért nem fogom megvenni Herczeg Ágnes impozáns könyvét sem, bár 85000 bor-étel párosítást összehozni nem kis feladat lehetett, de talán magamtól sem fogok egy Szepsy aszút kínálni a halászléhez. Ha viszont kísérletezni akarok, akkor meg hadd kísérletezzek szabadon. No de vissza a konyhába! Volt otthon nekem egy palack a címbeli borból. Elmesélem, hogy vettem: mentem a Báthory utcában, és szembetaláltam magam egy Villányi borok feliratú táblával, megálltam, és elcsodálkoztam. Egy általam eddig nem ismert termelő borai sorakoztak a kirakatban, meg bent is, oda is volt írva: Somogyi Tibor mintaboltja. Voltak bag-in-box borok, meg palackosak, némelyeken csodálkoztam, hogy van (1997-es cirfandli, 1998-as olaszrizling), de többségükön nem, villányi fajták voltak, jónak tűnő évjáratokból. Vettem is egy cabernet sauvignont, azt mondták, sok díjat nyert - nem ezért esett rá a választásom. Jobban érdekelt, hogy a 2710 forintomért mit kapok, ennyit hajlandó vagyok egy ismeretlen pincére áldozni. Mire megpihent a steak, már szellőzött is kicsit az első pohár bor. Ettem, ittam, a hús hamarabb elfogyott, a borból maradt későbbre is. Kissé matt színű, elsősorban szedres, áfonyás illatú ez a cabernet. Fűszeres illatokat is kaptam az orromba, hordóból, túlérettségből szerencsére semmit nem éreztem. A kezdet bíztató volt, a folytatás sem volt rosszabb. Korrekt gyümölcsösséget, érett tanninokat, közepes testet nyeltem. Nem volt túl nagy a lendület a borban, de talán ettől a fajtától nem is ezt várom el. Kicsivel lehetett volna színesebb, hosszabb a korty, lehetett volna azért több komplexitás, akkor hat pontnál is többre adnám, de nem csalódtam. Hogy ez volt-e a tökéletes vasárnapi ebéd kísérője, azt nem tudom, én úgy éreztem azért: minden rendben van.

Születésnapi bulit tartott a Terroir club, ezúton is sok boldogot nekik. 200 embert engedtek be a Festetics palotába, Kató András szerint így garantálható, hogy kóstolni is lehet, nyugodt körülmények között. Örültem, hogy ezt a rendezvényt választottam, nem amazt, noha itt nem volt díjkiosztó gála sem. Voltak viszont remek fehérborok, és bár eredetileg Cava-t terveztem inni elsőnek, ezt akkor felejtettem el, mikor az ajtón belépve Bodó Józsefbe botlottam, így a Bott pincével kezdtem a kóstolást. Gyorsan meg is kóstoltam a 2009-es Határi furmintot, üde, gyümölcsös, friss volt, nagyon jól csúszott. A 2008-as Csontost pedig most kéne piacra dobni, tele van érlelési aromákkal, már-már petrolos is. Nagyon minerális, nagyon összetett bor, kerestem nála szebbet, de nem igen találtam. Azért átmentem Eudald Massana Noya Cava-ihoz, hármat is kóstoltam, leginkább a Cava Mil-lenni Brut Nature NV tetszett, a nyers, élesztősebb illatokért, ízekért jobban rajongok, ezek szerint. Mentem tovább, fehéreket inni, Takács Lajos 2009-es sora most nem nyűgözött le, az olaszrizling kicsit unalmasnak tűnt, a furmint messze nem volt olyan színes (de olyan büdös sem), mint a 2008-as, a hárslevelűk így toronymagasan kiemelkedtek, különösen a novemberi szüretelésűt szerettem, nagyon. A markáns somlaiak után hallatlanul elegáns tokajit ittam, a Királyudvar nagyon erős sorral érkezett, a 2008-as Sec, de különösen a Demi-sec lenyűgözött, szerintem 8 pont környékén tanyázhat ez a tétel. Egy kiemelkedő fehér sort találtam még, Bott Frigyes 2009-esei egytől egyig remekek, ha ki kéne valamit emelnem, az a Vinculum juhfark lenne, de ezen a rajnai szerintem megsértődne.

Kreinbacherék 2008-as syrah-jával tértem át a vörösökre, könnyed, fűszeres, ásványos terroir-bor volt az, most kifejezetten szerettem, nem mindig voltam így ezzel. Aztán Karner Gáborhoz mentem, próbálkozok vele és a boraival rendületlen, azt hiszem most áttörést értünk el. A 2009-es sillerben is már örömömet leltem, kellemesen gyümölcsös, tartalmas a kékfrankosból készített pirosbor, de ami igazán lehengerelt, az a cikk címadó bora. Még csak hordóminta, az is csak pár hete, eddig ugyanis a két hét héjon áztatás után seprőn volt tartva a bor, tartályban, innentől én szurkolok, hogy ne menjen félre ez az anyag. Fűszerek, gyümölcsök, savak és tanninok szép egyensúlyban voltak - várom a végeredményt. Ugyanezt a bort a mátrai Tőkések kóstolón a nap borának választottam, részletesen arról a rendezvényről nem írok, véleményemet Albert megírta, hasonlóan pozitív meglepetés volt nekem is az eddig ismeretlen pincék kínálata. Na de hogy ne csak örömködjek Karner Gáboron: a 2008-as Tavaszföld kékfrankos nagyon nem tetszett, a 16 feletti alkohol csípett, az illatában enyhe erjedési zavart éreztem, és a 2007-es Vitézföld sem lopta be magam a szívembe. Az mondjuk megnyugtatott, hogy Gábor szerint kb. egy hétig érdemes bontás után levegőztetni a bort - ha ez így van, akkor frissen bontva igyák csak meg a wine expertek. Hogy a Terroir születésnapon nem ez lett a nap bora, arról Ráspi Electusa tehetett egyfelől, másrészt pedig a priorati Celler del Pont 2007-es Lo Givot-ja, végül ez utóbbit szerettem most jobban. Grenache, carignan, cabernet sauvignon és syrah alkotja ezt a bort, ami sűrű volt, színes, izgalmas, ásványos. Szerettem még Maurer Oszkár kadarkáit, volt kettő is belőle, ugyanaz a klón, az egyik 1880-as telepítésű, és az alföldi részen szüretelték, a másik ennek Szerémségbe telepített változata - utóbbi talán szűztermés is volt, mindenesetre tartalmasnak, hosszúnak találtam.

A végén édesborokat ittam, sem a Királyudvar 2008-as Lapis édesét, sem a 2000-es Lapis aszút nem volt szívem kiköpni, de a Bott-rytis is lecsúszott könnyedén. Sajnos Demeter Zoltán későn érkezett, így a száraz furmintjára már nem volt erőm, viszont a 2009-es Főbornál jobb, elegánsabb édes bort nem találtam az est során.

Kicsit bosszankodom az elején. Sokat járok kóstolni, és mindenhol ugyanazok az arcok jönnek szembe velem. Beszélnek, beszélgetünk. Minden magyar borászt becenéven emlegetnek, épp a Pistától jönnek, mennek a Zolihoz, útközben Tibihez beugranak, tanácsot adni. (A nevek fiktívek, természetesen.) Na ezeket az arcokat, és persze a magyar borászokat, szakírókat hiányoltam most is erről a bécsi rendezvényről, meg a múltkori Welt Wein fesztiválról is. Érthetetlen számomra, hogy van egy borfesztivál, ahová nem nehéz eljutni, és mi mégsem vagyunk ott. Ha már kiállítóként nem, legalább látogatóként. Meggyőződésem, hogy nemzetközi kitekintés nélkül a magyar borról beszélgetni is nehéz. Voltak persze kivételek, találkoztam szulfittal, a Drop Shopos srácokkal, meg talán egy szűk tucat fiatallal, nekik örültem. Aztán persze inkább fogtam a poharam, és kóstoltam. A Welt Wein nagy meglepetése számomra is a bordeaux-i fehérbor volt, kíváncsi voltam hát, hogy a legjobb fehéret ott lelem-e meg; majdnem így lett. 

De nem szaladok előre, természetesen a fehér kört az ember, ha teheti, Champagne-nyal kezdi, és azzal is fejezi be. A Duval-Leroy Brut Premier Cru, Extra Brut, Vintage triója kellemes alapozásnak bizonyult, Henri Goutorbe Tradition és Prestige Brut-je egyszerűbbnek is tűnt mellettük. Billecart Salmon pezsgőjét is szerettem, de ezt a mini-kört nálam Pol Roger Champagner Vintage-e nyerte, de megint megállapítottam, hogy a pezsgőt inkább inni szeretem, mint kóstolni, pontozni. El is mentem a Pape Clémenthez fehér bordeaux-it kérni. A pince nálam a legjobb bordeaux-i címet besöpörte, a sauvignon-semillon alapú fehérbor komplex, gyümölcsös, és lehengerlően színes volt, nyolc pontot simán adtam volna rá. Hogy mégsem ez lett az esemény fehérbora, arról az osztrákok tehetnek, a Bründlmayer pince leginkább, onnan is a Käferberg dűlős zöldveltelini. Kamptalról már régóta akarok írni, egyszer talán fogok is, remek fehérborok teremnek ott, Bründlmayer meg talán az ottani csúcs. Ennyire színes, vibráló bort ebből a fajtából csak nagyon ritkán ittam, ehhez képest a fölé árazott Lamm dűlős bor is halványabbnak tűnt. Ugyanitt a Heiligenstein rizlingből két változatot is kóstoltam, a sima is remek volt, az öreg tőkéken termett bor pedig még jobb. Kremstal csak egy ugrás Kamptalból, itt Nigl sauvignon blanc-ja nyűgözött le, talán még a Senftenberger rizlingnél is jobban szerettem ezt a virágos, bodzás bort. Ha már Ausztria, akkor Wachau sem maradhatott ki, Jamek és Rudi Pichler borait lehetett kóstolni, előbbinél a zöldvelteliniből három változatot is. A két Federspiel egyaránt üdítő volt, ezekhez képest a Smaragd nem volt akkora előrelépés, mint amit vártam. A Pichler sor sokkal egységesebb, és sokkal izgalmasabb volt, legalábbis nekem ott, akkor. Két bort is hoztak a Kollmütz dűlőből, a pinot blanc (weissburgunder, ahogy arrafelé nevezik) annyira tetszett, hogy azon nyomban vettem is egy palackot belőle, kíváncsi leszek rá szólóban is. Hasonlóan karakteres, elegáns volt a zöldveltelini is onnan, de a nap bora címet végül a Hochrain dűlőben termett veltelininek adtam, Bründlmayer után nem hittem, hogy van feljebb, de volt.

Nagyjából itt be is fejezhettem volna a fehér körömet, szerencsémre nem tettem, különben kihagyom az egyetlen burgundi termelőt, a Bouchard Pére & Fils a pinot-i mellé hozott chardonnayt is, a Meurseault 1er Cru Genevrieres-nél még fanyalogtam, hogy a túl sok hordó, meg a savak; de a Corton Charlemagne Grand Cru után befogtam a számat, és megint megállapítottam, hogy azért tudnak eleganciát tenni a borba arrafelé. Feszes, savhangsúlyos, de komoly tétel volt ez a bor is. Ezekhez képest a két chablis, amit kóstoltam, filigránnak tűnt, pedig a Le Chablisienne 1er Cru Beauroy a maga 20 euró alatti árával igencsak jó vétel, tartalmas, szép bor. Érdekes, hogy Loire-t is csak egy termelő, Henri Bourgeois képviselte, igen szép sauivignon blanc-okkal, a Sancerre-hez írtam oda, hogy még jobb, ezek szerint egy fokkal a Pouilly-Fumé fölé tettem azt, lelkem rajta. A németeknél zártam végül a fehéreket, leginkább a pfalzi Weingut Reichsrat von Buhl FP Buhl rizlingjére kaptam fel a fejem, gyümölcsös, ásványos, komplex volt. Tetszett még a rheingaui Weingut Prinz von Hessen kínálata is, már a Kabinett rizling is nagyon rendben volt, a Dachsfilet válogatás pedig a fesztiválkedvencek közé került. 

A végén persze visszamentem az osztrák sorra. Gyanítom jövőre is ezt fogom tenni. Majd azt is elmesélem.

Hosszú leszek, de az idei Mondovino is hosszú volt, két nap alatt sokat kóstoltam, kicsit kevesebbet ittam, igyekszem két részbe sűríteni az emlékeimet, higgyék el, jó pár kóstolt bort ki fogok hagyni. Nomen es omen: a sorrend legyen vörös és fehér. Mivel úgy tudtam, hogy idén a bordeauxiak kimaradtak a vendégek közül, ezért megörültem, hogy mégsem, gyorsan végig is kóstoltam jó párat belőlük. 2008 nagyon jó év volt arrafelé, viszont még rendkívül frissek, nyersek voltak a borok. Kiemelkedett közülük a Pessac Leognan-i Pape Clément, és nem csak 100 eurós árával. Már most iható, de érezhetően nagy tartalékokkal rendelkező bor volt. Szerettem a Sociando Mallet fő borát is, igaz, azt most még elásnám pár évre. Náluk megállapítottam, hogy a megfizethetőbb árú másodbor messze nem finom. Kifejezetten tetszett St. Emmilion-i a Beau-Séjou Bécot vöröse, és a Pauillacból származó Grand Puy Lacoste is. Margaux-ból ezúttal a Brane Cantenac borát kóstoltam, hibátlan szerkezetű volt az is. A Domain de Chevalier-hez eredetileg fehérborért mentem, de mire odaértem, már csak a vörösből maradt, nem bántam meg. Ha gyűjtő lennék, és krőzus, most örülnének nekem a bordeauxi borászok.

De inkább továbbálltam, és a konkurens Burgundiát vettem célba, az alulreprezentált borvidékről Bouchard Pére & Fils pinot noirjait kóstoltam végig, az alapbortól a dűlős Volnay-ig egyaránt jól iható, nem túl szofisztikált kortyokat kaptam, nem itt ittam a legjobb fajtabort, de nem éreztem azt sem, hogy a 40 euróért humbugot vennék. Bevallom, a legjobb pinot osztrák volt, mindjárt kettőt is mondok onnan. A Pantha Rei nagyratörő, modern birtok képét mutatta a kóstolón, kékfrankosuk nem tetszett, de a pinot-juk lenyűgözött, világos, fűszeres, mégis kellően szikár, tanninos bort töltöttek. Ennél jobbat csak az Umathumnál kaptam a poharamba, ásványos, feszes, tartalmas volt ott minden dűlős boruk, a fesztivál legjobb pincéje címet nekik adtam. A nemrégiben kóstolt kékfrankosuknál is jobban tetszett a Ried Hallebühl Zweigelt, biztos vagyok benne, hogy toborzok embereket magam mellé, és egy Ráspi mellé is megkóstolom. Franz Weninger kékfrankos sora egységes volt, örömömre a soproni bort is hozták, de a Dürrau vitte ezúttal a prímet, a sok ásvány, sok fűszer komoly beltartalommal párosult.

A toszkán nagyágyúkhoz korán kellett érkezni, az úri közönség ugyanis előszeretettel ment rá a drága borokra, így az Ornellaia stand a hármas nyitás után három órával már zárva volt, azért még elcsíptem a 2008-as Ornellaia-ból egy kortyot, de nem szerettem, ellenben a Tenuta di Biserno csúcsborát meg nagyon is. De a legjobb szupertoszkán sort a Casa Brancaia-nál ittam, az Il Blu és az Ilatraia is remek formában voltak. Brunellot most alig ittam, az Altesino és a Mastrojanni borait mégis kiemelném. Kóstoltam viszont remek ár-értékű Montepulciano-t a La Valentina pincénél, már a 8 eurós alapboruk is hozta a hat pontot, 15-ért meg eggyel feljebb is jutottunk. (Bírják még?) A spanyolok következtek, eleinte Palacios borokat ittam, Alvaro Palacios priorati borai kivétel nélkül örömet okoztak, már a Camins Priorat is, de a Les Terrasses és különösen a Finca Dofi még nagyobbat, garnacha és carinena még nem volt ilyen hatással rám. A bierzoi Palacios borok különlegesek voltak, de nem hiszem, hogy gyors kóstolásra termettek. Rioja főleg az érettségről szólt, 2001-es borokat kaptam a Marqués de Vargas és a Marqués de Murrieta pincénél is, álltak, mint a cövek, előbbiben több komplexitást találtam, mint utóbbiban. Remek Ribera del Duero-t ittam a Bodegas y Vinedos Montecastronál, hat területről szedték össze az alapanyagot, 6-100 éves tőkékről, elég bután néztek rám, mikor megkérdeztem, hogy miért nem csinálnak dűlőszelektált bort is, minek, kérdeztek vissza, igazuk lehet.

Beleszerettem a portóiba. Végigkóstoltam a Sandeman kínálatát, 20 és 30 éves Tawny Port-tal voltak kint, kicsit már ekkor is szerettem volna portugál lenni. A Niepoort erre csak ráerősített. Tavaly is lenyűgöztek, de akkor nem merültem el bennük, idén azonban nekik adtam a másik legerősebb sor érmet. A Late Bottled Vintage-től szép lassan eljutottunk az 1995-ös Coelhita-ig, mikor harmadszor kerültem arra, már előre köszöntek nekem. A záróborom is ez utóbbi volt - tökéletes élmény. Mással is megesik az ilyen.

Úgy adódott, hogy vettem egy kétnapos bérletet a Mondovinora, és mielőtt elindultam volna, gyorsan kibontottam ezt a bort. Nem először tettem ezt, és szerintem nem is utoljára. A Kézműves Borok Házában megrendezett kóstolón is az egyik kedvenc fehérem volt, azért a Kikelet hárslevelűt, furmintot, és Szentesi fehéreit gyorsan kiemelem én is arról a kóstolóról. De továbbra is tartom, hogy nem udvariasságból mondtam Tamásnak, hogy számomra ez a 2008-as bor az eddigi legfinomabb magyar szürkebarát. Azt is mondtam, remélem nem felemelve az ujjamat, hogy azért szebbet ittam már nála, igaz, arra pinot gris volt írva, és elzászi volt, ne kérdezzék melyik pincétől. Mindenesetre ebben a borban nem találtam meg az ilyenkor szokásos gyógynövényes illatokat, volt helyette mediterrán zöldfűszeresség, enyhe vanília, kis virágillat is benne. A palack 14-es alkoholról árulkodik, de szerencsére ez nem érződik, csúszik a bor, mint a veszedelem. Struktúrája remek, savai szépek, íze komplex, ásványos - sokat nem szálazgattam, ittam. Simán megvolt a hat pont, jókedvűen vágtam neki Bécsnek. Maradjanak, én is mindjárt jövök kétrészes útijelentésemmel.

Szeretek kísérletezni. Fajtával is, pincével is. Talán már említettem, hogy ha számomra ismeretlen pincészetet próbálok ki, igyekszem az alapborukon át megismerni őket, ha az rendben van, akkor megyek feljebb. Kivételek persze vannak, örülök ha közösségi kóstolókon a teljes vertikumot végig tudom inni. Szóval szeretek kísérletezni, a Szondi utcai Borfalu bortéka meg remek terep a kísérletezéseimhez, mindig vannak új pincéktől új borok náluk, és nem restellik ajánlani ezeket. Így vettem a minap náluk a szekszárdi Tringa pince 2009-es blauburgerét, két legyet ütve egy csapásra. Ez volt ugyanis az első borom Tringáktól, egyben az első blauburger fajtaborom is. Már ha nem számolom azt a svájci pinot noirt, amit ők előszeretettel blauburgernek neveznek, nem értem miért. A fajta ugyanis osztrák nemesítésű,a kékfrankos és a portugieser házasításával jött létre, így nagy mélységeket nem vártam a bortól. 14-es alkohol, kései szüret, ezeket árulta el előzetesen a címke. Ehhez képest a bor nem tűnt robosztusnak, sőt, szívesen töltöttem újra a poharam. Fűszeres, meggyes illat, fűszeres, meggyes íz, fűszeres, meggyes lecsengés - erre vágytam, azt hiszem 1500 forint körüli áron kaptam ezt meg, erős öt pontért ez nem is rossz ár. A Tringa belépőbora tehát rendben volt, jöhetnek tőlük a komolyabbnak tűnő tételek is. Vagy komolyabb blauburgerek - ha ismernek ilyet, szóljanak majd.

Valami durvára vágytam. Szerencsémre a tárolóban van pár üveg bor, és a legtöbbjükhöz valami sztori kötődik is. Emlékeztem például arra, hogy hogy hivatalosak voltunk Pálos Miklós születésnapi bulijára, és ennek apropóján tanakodtunk egy sort, hogy milyen ajándékot is vigyünk neki. Az mondjuk egyértelmű volt, hogy bort. Dagadtos végül ellentmondást nem tűrően jelen posztom tárgyát nevezte meg, én meg elszaladtam a Belgrád rakpartra a L'enoteca borbárba beszerezni egy palackot belőle. Ha már ott voltam, gondoltam veszek egyet magamnak is. (Zárójelben megjegyzem, fogalmam sincs, hogy Miklósnál kibontottuk-e a bort, emlékeim költői túlzással hiányosak a születésnapról - jobb is ez így nekem, azt hiszem.) A toszkán borászat 300 hektárral rendelkezik, igazi nagyüzem, mondhatni terroirgyilkos birtok tehát; ez a bor Maremma IGT megjelölést visel magán, előbbi a borvidék, utóbbi a nem hagyományos, toszkán fajtaösszetételre utal - szupertoszkánnal állunk szembe, no. Maremma amúgy is ezek hazája, Ornellaia, Sassicaia - ismerősen csengő nevek ezek nekünk. Ha hinni lehet a borászat honlapjának, akkor 73%-ban cabernet sauvignon, 20%-ban alicante, a maradék 7%-ban pedig petit verdot alkotja a bort, évjárati specifikációt nem találtam. A vágyott brutalitást megkaptam - már az illata is bemosott nekem egyet. Eleinte földes jegyek jöttek elő, kis animalitással, majd folyamatosan nyílt a pohárban, üvegben a bor. Sötét színű gyümölcsök, vér, tinta, pirítós; egyszóval komplex nagybor illata volt. A korty hasonlóan masszív, és ugyanennyire összetett. Vannak erdei gyümölcsök benne, a hordó fűszerei is megjelennek, és a csersav is érezhetően benne van, de az érettség megkérdőjelezhetetlen. Kellően lendületes. Nem mondanám kifinomult bornak, de hát nem is arra vágytam most. Komoly bor, szerintem komoly potenciállal, nyolc pont.

Van, hogy nem tudok leállni. A nagyszabású kékfrankosozás után, fáradt, nyűgös hangulatban megint ebből a fajtából készült borhoz támadt kedvem. Akik ismernek, tudják, hogy ha Orsolya bor kerül a poharamba, akkor egyből megjelenik az elfogultság bennem, kedvelem az ostorosi borász házaspárt, na. Ha meg előítéletes vagyok, abból vagy túl- vagy alulpontozás szokott kisülni, ezért ilyenkor kettős koncentrációval igyekszem az objektivitás látszatát fenntartani. Ebből meg az szokott kisülni, hogy ahelyett, hogy innék egy jóízűt, pontozok minden egyes kortyot, átlagolok, vakarom a fejem, hogy ez most akkor objektíve milyen. És hogy hány pont. Tényleg tudok ilyen hülye lenni, de nem most. Most nem törődtem én semmi ilyesmivel, nyeltem ezt a bort, veszettül itatja ugyanis magát. Ez a birtok kékfrankos, apró betűvel a címke is hordozza ezt, lettek még 2008-ból válogatások, remélem hamarost lejutok Ostorosra; majd azokról is beszámolok. Már a Várban beleszerettem ebbe a borba, remek kadarka, viccelődtünk - mi, borisszák, ilyeneken szoktunk nevetgélni, bocsánat. De pedig tényleg: színe, illata, íze alapján egy kadarka sort simán nyerne. Menjünk sorba: világos cseresznye a szín, fűszeres csipkebogyó és tejeskávé (!) az illat, keleti fűszeres, meggyes-ribizlis a korty. Teste pont akkora, amekkorának egy 12,5-es alkoholú borhoz dukál, a csersav észrevétlen, a lendület pont a pohár végéig tart ki benne, lehet újratölteni. Sőt, muszáj. Kíváncsi vagyok, akik most fogják majd osztrákok mellé kóstolni, egyetértenek-e a hat pontommal. 

Ott tartottam, ahol, ígéretemhez híven folytatom a beszámolót. Két 2007-es Losonci bort kóstoltunk ezután, az Úrráteszi kifejezetten csalódás volt. Már az illata sem volt behízelgő, inkább zavarosnak tűnt, mint komplexnek, édes gyümölcsök mellett virágos, fűszernövényes (leginkább kakukkfüves) illatok jöttek a pohárból, kis fahéjjal megbolondítva. Szájban most savasnak, vékonynak tűnt, öt pontnál nem is jutott feljebb. Nem így a Gereg, ami ázsiai fűszerkeverékes illatával sokkal tisztábbnak hatott, a magas alkoholt magas savak ellenpontozzák, komoly, szép kékfrankos ez, kár hogy már nem igen lehet beszerezni, pár év múlva is kíváncsi lennék rá. A jelene mindenesetre hét pont. A sor legalacsonyabb alkoholtartalmú bora Paul Asch 2007-es Ungerberg kékfrankosa volt, ez persze nem minősítés, csak érdekesség. Kifejezetten koncentrált, markánsan tanninos bor volt, illatában citrusokkal, pirítóssal, kávéval. Hét pont alá ez sem ment. Ha kékfrankos kóstoló, akkor Weninger nem maradhatott ki, a 2004-es Spern Steiner hagyományosan weningeri illatokkal nyitott: enyhe brett, sok ásvány, idővel kávésba fordult. A korty nagyon gazdag, ha a savak nem savanyítottak volna az összképen annyit, magasabbra jutott volna, így most hat ponttal kellett beérnie ennek a bornak. Maradtunk a soproni borvidéken, és az érett boroknál, a 2003-as Ráspi kékfrankos válogatás a magyar mezőnyből kimagaslott. Illatában már az érett jegyek domináltak, aszalt paradicsomtól a zöldfűszerekig sok mindent találtam, szájban pedig lehengerelt a bor, semmi nem lógott ki belőle, szép savszerkezet lendített a kortyon, erős nyolc pontot be is véstem neki. A 2003-as Gere Prestige kékfrankost titkon az est meglepetésének vártam, de nem lett az. Illata határozottan céklás volt, a korty kellően feszes, tanninos, de egy kis éretlenség bezavart az összképbe, emiatt hét pontnál többre nem jutott a bor. A sor végére két osztrák nagyágyút tettünk, nem bántuk meg. A 2006-os Umathum Kirschgarten érezhetően sok hordós érlelést kapott, de ez a hordó nagyon szép volt. Az illat elsősorban a fekete bogyósgyümölcsökről szólt, mellette meglepő módon csalánt véltünk felfedezni. A bor szerkezete remek, krémes, koncentrált, egyénisége volt ennek a tételnek, meg is kapta a nyolc pontot. A sort Moric Lutzmannsburg Alte Reben 2007-tel zártuk, ami a mezőny fölé magasodott. Illatában aszalt meggy, csoki, hordófűszerek játszottak, az est legtisztább, leghűvösebb illata volt ez. Innen könnyű csalódni, de most ez sem következett be: rendkívül izgalmas korty következett, szétszálazni sem tudtam az ízeket. Harmónia lakott a borban, a gyümölcsös ízek mellett tanítani valóan szép savakat, feszes szerkezetet találtam, talán még a kilenc pont is kevés erre a tételre.

Az első cikkben már előrevetített fél szemmel sírást az összesítésnél ejtettük meg: megnevezte mindenki a három kedvencét, és bizony a két utolsó osztrák bor mellé egyedül Ráspi 2003-as tétele fért be. öröm az ürömben, hogy Moric a számomra megfizethetetlen, 20 000 forint feletti árkategória versenyzője volt. 

Mielőtt folytatnám beszámolómat a kékfrankos kóstolóról, gyorsan megírom az alkoholistán frissen megjelent zweigeltezésről a magamét. Palacknál gyűltünk össze páran, hogy teljesen vakon megigyunk pár bort, a sorrendet octopus bal keze állította össze, azzal vette ki a borhűtőből találomra a becsomagolt borokat. Ismerjük palack ízlését, így sejtettük, hogy nem ausztrál shirazokat fogunk a poharunkba kapni, hanem valami savasabb fajtabort, a belövő tételről is csak annyit árult el a házigazda, hogy illeszkedik a sorba. Akkor mégiscsak házasítások jönnek majd sorba, gondoltam, mert egyszerre volt édes és savanykás a bor illata, a komoly savak komoly gyümölcsöket és fűszereket hordoztak, remek kezdés volt, gyorsan ki is osztottam hat pontot. Az est meglepetés bora így a 2008-as Matias Zweigelt lett. A második tételnél egy emberként tippeltünk Ráspira, igazunk lett, a minerális, kávés, őszibarackos illat a fertőrákosi borász védjegye. Remek bor volt, jobbat az este során nem is találtunk, tartalmas, krémes, komplex ízvilága lenyűgözött, de kissé nyersnek is hatott, ezért csak hét pontot adtam Ráspi 2006-os Zweigelt Válogatásának, de a (szintén van) visszakóstolás is megerősítette, hogy ebből a mezőnyből most kiemelkedett. Talán ha több időt töltök el vele, a nyolcast is megadtam volna neki. A sors, vagyis octopus keze, ezután a 2007-es Ráspi Electus Zweigelt Válogatást töltötte ki, itt nem találtam volna el a termelőt, rumosdiós, gazdag, de az előző tételnél kevésbé színes, viszont sokkal fiatalabb, vibrálóbb, frisseb bort nyeltem le, idővel jobb lesz, gondoltam, és bevéstem neki erős hat pontot - máskor jobban elbűvölt. Az osztrák Schwarz 2007-es tétele (nemes egyszerűséggel Schwarz Rot a neve) megint elbizonytalanított a fajtát illetően, komoly vörösboros jegyeket mutatott ugyanis. Föld, mineralitás, masszív alkohol - nem egy tipikus zweigelt. Viszont jó bor, ez is erős hat pontot kapott tőlem. Luka Enikő 2008-asa viszont nagy csalódás volt, elsőre egy enyhe káposztás illat jött a pohárból, ami engem mindig taszít, szerencsére ez eltűnt, helyette megjelent a kakaó. A korty ehhez az édes illathoz képest különösen savanyúnak hatott, nagy adag bizonytalanság volt a borban, mintha nem tudta volna a borász eldönteni, hogy mit is akar kezdeni az amúgy jónak tűnő alapanyaggal. Gyenge öt pont került e jegyzetembe. Ez egri, kiáltott fel Albert gazda, és éretlen, kontráztunk. Valóban, a 2006-os Orsolya Zweigelt most az est leggyengébb bora lett, illatban is ízben is a savanyú uralkodott, kissé éretlen, szárító tanninokkal, gyenge négy pont. Octopus ismét remekelt, így rögtön ez után ki is köszörülhették Tarnóczi Zoliék a csorbát, a 2007-es zweigelt ugyanis megmutatta, hogy értik ők a fajtát. Kicsit a hordó erre az anyagra is rátelepedett, de a rumosdiós illat után érett tanninokat, szép savakat, komoly testet és szép szerkezetű bort ittam, erős hat pontra adtam ezt a tételt. A végére újra egy osztrák bor jutott, a 2007-es Tschida zweigelt az est legszebb illatát produkálta, már-már újvilági jegyeket felvonultatva. Édes, komplex, fűszeres-gyümölcsös volt, a korty viszont óriási csalódás - masszívan tanninos, túlzottan savas. Öt pontnál nem is jutott feljebb a visszakóstolás után sem.  

Remek kékfrankos kóstolón vettem részt a héten, ahogy ígértem, be is számolok róla rögvest. Lassan törzsvendég leszek már a Dropshopban, bár névtáblát még nem kaptam egyik asztalra se, pedig szívesen venném. A koncepció egyszerű, de nagyszerű: borbolt, borbár és kvázi tapas bár egyben, a Jászai téren. Folyamatosan nyitva van kb. 60 palack bor, magyar és külföldi vegyesen, a törzsvendégek igényei miatt vannak állandó tételek az itallapon, de mindig kerül fel újdonság is, havonta pedig tematikus borok is felkerülnek a falra. Eddig pinot noirok voltak, most kékfrankosok kerültek sorra, de lesz rajnai sor is, meg még ki tudja miket találnak ki a srácok. A sorváltás miatt pár alkoholistával végigkóstoltunk 17 tételt, 7 osztrákot és 10 magyart, a végén összesítettünk, egyik szemünk sírt, a másik nevetett. Két részben dolgozom fel az élményt, kóstolási sorrendben fogok haladni.

Kuriózummal nyitottunk, a Vylyan 2008-as kékfrankosa került a pohárba legelőbb, soha rosszabb kezdést. Illatában volt némi bizonytalanság, csipetnyi brett, de ki nem zártuk volna. Masszív villányi bor volt ez, sok hordóval, sok hordófűszerrel, picit magas alkohollal, de struktúrája van a bornak, meg jövője, talán - bár a Vylyannal kapcsolatos kedvenc bonmot-om, hogy a boraik vagy még nem jók, vagy már nem jók. Ez erős öt pontos formát mutatott most. Lényegesen jobb volt, mint a burgenlandi Gesellmann pince Creitzer dűlős 2008-asa, ott a masszív hordó vékony, savanyú bort próbált elfedni, a négy pontos szintet is alig érte el a tétel. Megosztott minket a 2007-es Ráspi válogatás, én nem szerettem. Illata meglepően nem volt ráspis, édeskés, tropikális jegyek jöttek a pohárból, nagy duzzogva ásványok is felbukkantak. A korty viszont savanyú volt, bár érezhetően tartalmas anyag került a palackba, én mégis az öt pontnál maradtam. Újra osztrák bor került a pohárba, Hans Igler 2007-es válogatása, ami krémes, édeskésen gyümölcsös, és meglepően füstös volt, viszont a savak ebben végre szépen vibráltak, hat pontot ki is osztottam rá. A Várban kóstoltam a következő bor frissebb évjáratát, most a 2007-es Fritz válogatás nem nyűgözött le, enyhe illósságot szagoltam ki belőle. Kipörgetve piros bogyósok jöttek elő a pohárból, a korty az illatnál kicsit jobb volt, krémesen telt, de mégis kissé egysíkú érzetet keltett. Öt pontnál nem jutott feljebb. Tetszett viszont a Weinbau Schiefer 2007-es Szapary dűlős bora, végre izgalmas, ásványos, kicsit perverzen ammóniás szagokat éreztem - vakon tuti Weningernek tippeltem volna. Szép savú, jó ivású bor volt, enyhe meggymag kesernyével a végén, nálam elérte a hat pontot. Tóth István 2003-as kékfrankosát én kértem a sor közepére, örülök, hogy nem ezzel zártuk a kóstolót, korrekt, korát meghazudtolóan lendületes bor, de kiüresedett, unalmassá vált, erős négy pontra jó volt, a kontrollpalack sem mutatott mást. Scheiblhofer „Andau” Jois 2007-es bora újvilágira volt hangolva, ennek ellenére, vagy pont ezért, szerettem. Érezhetően sok és új hordót kapott az anyag, de elbírt vele, töménység, koncentráció, kellő lendület és harmónia volt benne, meg is kapta a hét pontot tőlem. Nem így Sebestyén Csaba 2006-os válogatása, itt a túlzott lekvárosság, a behízelgés nem vonzott, az édeskés, gyümölcslekváros kortyot szögletes savak kísérték, öt pontig jutott a bor.

Innen folytatjuk.

Szokás szerint egy vallomással kezdem. A mátrai tőkéstársak közül Karner Gábor borait ismerem legkevésbé, és ez nem véletlen. Egész egyszerűen amit eddig kóstoltam tőle, az nem igazán fogott meg, legyen az siller vagy kékfrankos. De hallgatok ismerőseim szavaira, és ők azt suttogják: a komoly kékfrankosok közül is kiemelkedik a Vitézföld. Gondoltam, ha már a héten úgyis megyek egy izgalmasnak ígérkező kékfrankos kóstolóra, bemelegítek. (Reményeim szerint lesz még a héten cikk a most beharangozott kóstolóról is.)

Az biztos, hogy nem a szokásos fajtabor ez a tétel - mondjuk erre a kasszánál is rájöttem már; kékfrankosért azt hiszem nem fizettem még 4500 forintnál többet eddig. Pálos Miklós válogatott dűlős kékfrankosai ilyen sűrűk, tömények - Szekszárdtól talán nem szokatlan ez a stílus, mátrai bortól ezt nem vártam. Az illat fajtajelleges mindazonáltal, sok szilva, feketecseresznye, és köménymag alkotja, no meg egy markáns ásványosság. A korty már-már haraphatóan tömény, és számomra cseppet sem barátságos, mondhatni hűvösen távolságtartó. Kissé harapósak a tanninok, szárítanak rendesen, miközben a gyümölcsök a háttérben maradnak. A 14-es alkohol kissé be is fűt, a bor a komoly savak ellenére kicsit lusta. Ráadásul ezek a savak nem vibrálnak, a korty végét kicsit meg is savanyítják sajnos. Persze szokás szerint a nekem nem tetsző dolgokat emeltem ki, pedig az összkép ennyire nem rossz, öt pontot simán adok rá, de továbbra is azt gondolom, hogy a borász nem az én szám ízére hangolja borait.

Van nekem egy kedves ismerősöm, mindegy is hogy kicsoda, amúgy kádkongató az, aki nagy Lisicza-rajongó. Nem tudom, hogy előbb a borokkal, vagy Lisicza Sándorral barátkozott-e össze, de immár fesztiválokon a borász helyett beugrik a pultba, és kóstoltat. Ha odatévedek, nem állja meg szó nélkül, és felemlegeti az alkoholistára írt sauvignon blanc cikkemet, mondhatni a szememre hány. Pedig emlegethetné azt is, amikor kiemeltem a cirfandlijukat, de hát az emberi emlékezet már csak ilyen szelektív. A Várban volt szerencsém a borásszal is megismerkedni, neki sem volt őszinte a mosolya, amikor beazonosított, de legalább annak örült, hogy remek jövőt jósoltam a friss cabernet sauvignon-juknak. A jelene még kuszának tűnt, de tartalmasnak, izmosnak találtam. Mivel forgalomban még nem találkoztam vele, ezért a Borfalu polcáról egy másik cabernet-t vettem le, és 1600 forint körüli áron kifejezetten jó vételbe botlottam. A pincészetről sokat nem fecsegnék, a kissé szűkszavú honlap, meg csite cikke a fontosabb dolgokat elmesélik. A hűvös estén bontott bor kifejezetten jól csúszott, üdítően hatott, pedig 14,5-es alkohol fűti. Ennek ellenére túlérettséget, lomhaságot nem találtam benne, gyümölcsöket viszont bőven. Illatában elsősorban fekete cseresznyét, kis szederlekvárt, csipetnyi borsot. Ízében inkább a fűszeres jegyek uralkodtak, itt is a feketebors tűnt fel elsőként, a gyümölcsök közül a feketebogyósokat éreztem még. Érezhető a csersav, amit én nem bánok egy vörösborban, a savak pedig jó lendületet adnak a kortynak. Nem egy gondolkozós bor, pár pohár simán lecsúszik belőle egy este. Erős öt pontot nekem simán megért, többhöz több rétegezettség, több szín kellett volna, de kérem, ezt a cikket majd ne hányják a szememre.

Maradok a szekszárdi feltörekvők nyomában,ezúttal a Halmosi pince egyik alapborát vettem meg. Zűrös napom volt, muszáj volt betérnem hazafelé a Szondi utcai Borfaluba, gondoltam 1300 forintot meg merek kockáztatni egy számomra eddig ismeretlen pince kékfrankosára. Voltak amúgy a pincétől Négykezes válogatások is a boltban, de hiszem, hogy az ismerkedést a piramis alján érdemes kezdeni, ha az rendben van, akkor mehetünk feljebb. (Igen, tudom. Nem szoktam Gere portugiesert venni én sem.) Ez a kékfrankos rendben volt. Hozta illatban a fűszeres-gyümölcsös jegyeket, sok meggyel, csipetnyi szegfűszeggel, a hűvös és nyűgös estén többet nem kívántam. A korty kellemesen tanninos, közepesen telt, fűszeres, meleg volt, a 13-as alkohol mellett a savak talán egy cseppet lusták voltak, de most ezt sem bántam. Talán csak a lecsengés végén megjelenő enyhe kesernye zavart. De ha ilyen az alap, akkor kíváncsi vagyok a felépítményre is. Stabil négy pont, helyenként az ötöt is megkarcolta. Juszt is előbbi pontot vastagítom, noha egyszer egy borász kifejtette nekem hogy ő jobban örülne egy gyenge ötösnek, mint egy erős négyesnek. Én viszont már az iskolában is jobban becsültem a stabil négyest, mint a kegyelemötöst.

Akik nyomon követik boros életutamat, azoknak feltűnhetett, hogy a magyar vörösborok közül mostanában a szekszárdiak iránt mutatok élénk érdeklődést - lásd két tavalyi felfedezettemet is itt és itt. Lehet, hogy csak a példaértékű borvidéki összefogás miatt érzem azt, hogy újabb és újabb termelők bukkannak fel remek borokkal. Legalábbis a szekszárdiak pesti kóstolóin mindig találok eddig nem ismert termelőktől izgalmas borokat, legutóbb a Pósta Borház(vagy Posta? Írják így is, úgy is) cabernet franc-ja volt ilyen, de szintén ezen a rendezvényen csodálkoztam rá Bősz Adrián boraira is. A kínálat bősége miatt vannak termelők, akikről kevesebb szó esik, ilyen a Merfelsz pince is - magam is ritkán kóstolom őket, utoljára nagyobb merítést a Radovinben kóstoltam tőlük, hozzájuk írtam meg gondolataimat anno, talán most is érdekes lehet végigfutni a bejegyzést. Én őszintén meglepődtem, hogy a cikk tárgyát már akkor is kóstoltam, sőt, kifejezetten szerettem. Valószínűleg ott szereztem be egy palackkal ebből a zweigelt válogatásból, aminek a nevében még a Nectar Sexardique is megtalálható, ilyen hosszú nevű bort ritkán iszom, mint ahogy szép zweigeltet is (amiből az etalon továbbra is Ráspi válogatása). Ez a fajtabor érett, talán kissé túlságosan is az. 80 dekás tőketerhelés mellett, forró évben hagyták a szemeket túlérni, ezeket a borászati döntéseket szépen közvetíti is a bor. A pohárba szagolva áradnak az édes illatok, elsősorban marcipán, konyakmeggy, puncs és keleti fűszerek. Savanyúságnak nyoma sincs, a kortyban sem, vitába szállnék palackkal, ha egy szubjektív kóstolójegyzetnél lenne értelme vitatkozni, de nincs - máskor, más üvegből töltöttük ki magunknak a bort. Feltűntek a szép savak, nincsenek túl sokan, másnapra el is fáradnak, de frissen bontva lendületet viszek a kortyba. Érett, nem tapadós, de érezhető a tannin, talán ennél a fajtánál ez is ritkaság. A kortyot piros- és feketebogyós gyümölcsök uralják, a 14-es alkohol ellenére szívesen töltöttem újra a poharam. Többször is. Erős hat pontot meg is szavaztam neki nagy vidáman. Úgy tűnik nem csak az én palackom fogyott el, ha valaki tudja, hol lehet még kapni, szóljon bátran.

Önéletrajzi felütésként bevallom, hogy akárhányszor Szentesi József pincéjében jártam, mindig sikeresen berúgtam a kóstolás végére. Pedig igyekeztem köpni is, de mivel Szentesi folyamatosan kísérletezik általam sosem kóstolt fajtákkal, ezt a szokásomat a kóstolók közben rendre feladtam. Remek laskát, még kitűnőbb vörös dinkát ittam nála legutoljára, helyettem is megírta a történetet kóstolótársam. Bevallom, nem emlékszem milyen volt a pinot, úgyhogy vettem párat Szentesi kereskedésében, egyet azóta ki is dugóztam. Matt, rozsdavörös színű bort töltöttem a poharamba. Megpörgettem profin, és beleszagoltam. Illatában sok gyümölcsöt találtam: volt ott csipkebogyó, meggy és cseresznye is bőven. Nyomokban ásványt és fűszert is tartalmazott. A korty meglehetősen magyar pinós: kevés, szinte zéró tannin, közepes test, csipetnyi édesség. A savak dinamikusak, szépek, nem túlzók, a gyümölcsös és fűszeres ízek felváltva uralják az összképet. Nem kifejezetten színes bor, és a pannon nagysághoz nekem egy kis erő is hiányzik belőle. Szép, hatpontos bor, de József szerint majd a válogatásra lesz érdemes figyelni. Hát majd akkor figyelek rá.

Kezdjük a szokásos visszaemlékezéssel. A Takler Trio volt egyetemista korom ünnepi bora. Ha jól emlékszem, a Tesco kínálatában találtam kiemelt helyen ezt a bort, akkor már hallottam a borászról, ez a bora meg, ha nem is könnyen, de megfizethetőnek tűnt. Mellékszál, de abban az időben (a kilencvenes éves végéről beszélek) a Tesco boros részlege meglehetősen rendezettnek, és figyelemreméltónak tűnt, Weningertől Konyáriékig sok termelő borát vettem meg ott. Manapság megint betévedtem oda, és a koncepciótlanság tűnt fel - vagy én, vagy a Tesco változott sokat. Mindegy is.

Most a sarki Sparban támadt nosztalgiám a Trio iránt, így bátran betettem egy palackot a kosaramba. Feltűnő volt, hogy végre címkét váltott a borászat, egymás mellett volt ugyanis a régi és az új dizájn - én az újat választottam. Angolul és magyarul is elolvashattam, hogy a Trio a kékfrankos, cabernet sauvignon, merlot házasításon túl a három Taklerra (apa, fiúk) is utal. Illatában sok minden volt: némi brettesség, kompótos gyümölcsök, aszalt meggy, bors és még kávé is. Eleinte a meggy, később a bors és a kávé dominált. A korty kevésbé volt összetett: gyümölcsös-fűszeres ízek, kis édességgel a lecsengésben. Lendületnek híján levő bor, mintha a savakat sikerült volna elégetni benne, a túlérettség végigkísérte a kóstolást. Két pohárnál több nem is esett jól, meguntam, bevallom. Szinte biztosra vettem, hogy másnapra meghal a maradék, de ellenkezőleg. Az illat letisztult, a meggy és a kávé maradt, és az íz sem tompult tovább. Nem rossz bor, ennyire pláne nem, én még az öt ponton is hezitáltam, de ahhoz több vitalitás kellett volna, így maradok az erős négy pontnál. És megint megállapítottam, hogy a nosztalgia annyira nem jó tanácsadó.

Önéletrajzi felütés megest: Légli Ottóé volt a második borászat, ahol személyesen megfordultam. (Az első Fekete Béla bácsié volt.) Ha jól emlékszem, akkor ez 1999 őszén esett meg velünk, még az idősebb Ottó fogadott minket boglári házukban, a remek hangulatra emlékszem, meg arra, hogy az est egy pontján a kezembe nyomott Ottó bácsi egy borkalauzt, hogy olvassam. Gondolom dicsérték épp őket benne, sugárzott az öreg, annyira büszke volt a fiára. Azóta is dicsérik a pincét úton-útfélen, Légli Ottó immár Borászok Borásza is, nem érdemtelenül - ezt a bölcsességet szoktam levonni, ha kóstolom a borait.

A forró 2007 és 2008 érett, telt sauvignon blanc-okat hozott, tetszettek azok is, de nem bírtam igazán jót borozni velük. Vannak borok, amiket kóstolni jó, én mostanság inni jobban szeretek, ha nem esik jól egy második pohár valamiből, akkor felvonom a szemem. A 2009-es bornál ilyesmiről szó sincs, itatja magát rendesen. A borász szándéka is ez volt, hisz "most a komolyság, teltség mellé határozottabb savgerincet, sauvignonos élénkséget, gyümölcsösséget is hozzáálmodtunk". Kétszeri szüret, a termés 40%-a acélban maradt, 60% használt tölgyfában ért, ez utóbbit nyomokban sem fedeztem fel. Illatában az egres, a bodza, a csalán és egy kis friss élesztő fedezhető fel, ízében a vibráló savak játszanak főszerepet. Meglepett, hogy 13 feletti az alkohol benne, a korty lendülete ezt elsodorja. Elsősorban vegetális ízek jönnek elő, meszes ásványossággal körítve. Szikár, feszes bor, játékosságból kevés jutott neki, vagy csak korán bontottam, mindenesetre  grillezett pisztránghoz, rizottóhoz szerettem. Hat pont.