Hosszú leszek, de az idei Mondovino is hosszú volt, két nap alatt sokat kóstoltam, kicsit kevesebbet ittam, igyekszem két részbe sűríteni az emlékeimet, higgyék el, jó pár kóstolt bort ki fogok hagyni. Nomen es omen: a sorrend legyen vörös és fehér. Mivel úgy tudtam, hogy idén a bordeauxiak kimaradtak a vendégek közül, ezért megörültem, hogy mégsem, gyorsan végig is kóstoltam jó párat belőlük. 2008 nagyon jó év volt arrafelé, viszont még rendkívül frissek, nyersek voltak a borok. Kiemelkedett közülük a Pessac Leognan-i Pape Clément, és nem csak 100 eurós árával. Már most iható, de érezhetően nagy tartalékokkal rendelkező bor volt. Szerettem a Sociando Mallet fő borát is, igaz, azt most még elásnám pár évre. Náluk megállapítottam, hogy a megfizethetőbb árú másodbor messze nem finom. Kifejezetten tetszett St. Emmilion-i a Beau-Séjou Bécot vöröse, és a Pauillacból származó Grand Puy Lacoste is. Margaux-ból ezúttal a Brane Cantenac borát kóstoltam, hibátlan szerkezetű volt az is. A Domain de Chevalier-hez eredetileg fehérborért mentem, de mire odaértem, már csak a vörösből maradt, nem bántam meg. Ha gyűjtő lennék, és krőzus, most örülnének nekem a bordeauxi borászok.
De inkább továbbálltam, és a konkurens Burgundiát vettem célba, az alulreprezentált borvidékről Bouchard Pére & Fils pinot noirjait kóstoltam végig, az alapbortól a dűlős Volnay-ig egyaránt jól iható, nem túl szofisztikált kortyokat kaptam, nem itt ittam a legjobb fajtabort, de nem éreztem azt sem, hogy a 40 euróért humbugot vennék. Bevallom, a legjobb pinot osztrák volt, mindjárt kettőt is mondok onnan. A Pantha Rei nagyratörő, modern birtok képét mutatta a kóstolón, kékfrankosuk nem tetszett, de a pinot-juk lenyűgözött, világos, fűszeres, mégis kellően szikár, tanninos bort töltöttek. Ennél jobbat csak az Umathumnál kaptam a poharamba, ásványos, feszes, tartalmas volt ott minden dűlős boruk, a fesztivál legjobb pincéje címet nekik adtam. A nemrégiben kóstolt kékfrankosuknál is jobban tetszett a Ried Hallebühl Zweigelt, biztos vagyok benne, hogy toborzok embereket magam mellé, és egy Ráspi mellé is megkóstolom. Franz Weninger kékfrankos sora egységes volt, örömömre a soproni bort is hozták, de a Dürrau vitte ezúttal a prímet, a sok ásvány, sok fűszer komoly beltartalommal párosult.
A toszkán nagyágyúkhoz korán kellett érkezni, az úri közönség ugyanis előszeretettel ment rá a drága borokra, így az Ornellaia stand a hármas nyitás után három órával már zárva volt, azért még elcsíptem a 2008-as Ornellaia-ból egy kortyot, de nem szerettem, ellenben a Tenuta di Biserno csúcsborát meg nagyon is. De a legjobb szupertoszkán sort a Casa Brancaia-nál ittam, az Il Blu és az Ilatraia is remek formában voltak. Brunellot most alig ittam, az Altesino és a Mastrojanni borait mégis kiemelném. Kóstoltam viszont remek ár-értékű Montepulciano-t a La Valentina pincénél, már a 8 eurós alapboruk is hozta a hat pontot, 15-ért meg eggyel feljebb is jutottunk. (Bírják még?) A spanyolok következtek, eleinte Palacios borokat ittam, Alvaro Palacios priorati borai kivétel nélkül örömet okoztak, már a Camins Priorat is, de a Les Terrasses és különösen a Finca Dofi még nagyobbat, garnacha és carinena még nem volt ilyen hatással rám. A bierzoi Palacios borok különlegesek voltak, de nem hiszem, hogy gyors kóstolásra termettek. Rioja főleg az érettségről szólt, 2001-es borokat kaptam a Marqués de Vargas és a Marqués de Murrieta pincénél is, álltak, mint a cövek, előbbiben több komplexitást találtam, mint utóbbiban. Remek Ribera del Duero-t ittam a Bodegas y Vinedos Montecastronál, hat területről szedték össze az alapanyagot, 6-100 éves tőkékről, elég bután néztek rám, mikor megkérdeztem, hogy miért nem csinálnak dűlőszelektált bort is, minek, kérdeztek vissza, igazuk lehet.
Beleszerettem a portóiba. Végigkóstoltam a Sandeman kínálatát, 20 és 30 éves Tawny Port-tal voltak kint, kicsit már ekkor is szerettem volna portugál lenni. A Niepoort erre csak ráerősített. Tavaly is lenyűgöztek, de akkor nem merültem el bennük, idén azonban nekik adtam a másik legerősebb sor érmet. A Late Bottled Vintage-től szép lassan eljutottunk az 1995-ös Coelhita-ig, mikor harmadszor kerültem arra, már előre köszöntek nekem. A záróborom is ez utóbbi volt - tökéletes élmény. Mással is megesik az ilyen.
