A fenti mondattal kezdtem az utolsó cikkemet, amit a Művelt alkoholistára írtam. Sok dolog nem változott, maradtam Gábor, és továbbra is borozom, hol többet, hol kevesebbet. Fenyegetőztem már akkor is, hogy "ha valamit nagyon el szeretnék mondani, majd valahogy elmondom". Idáig bírtam írás nélkül, belecsapok újra a lecsóba.

Önéletrajzi elemként azt azért még elmesélem, hogyan kerültem a borok közelébe. Napra pontosan meg tudom mondani, mikor kezdődött minden: 1999. március 15-én. Az egészről a Concorde Értékpapír Rt. (most már Zrt.) tehet, tőlük kaptam életem első céges ajándékát, egy 1999-es naptárt, ami Jaksity György kedvenc borait is tartalmazta, egyfajta borkalauz volt az. Már egyetemistaként megérintett a bor, Pécsen ez nem volt nagyon meglepő. Jó néhány testes vörösön túl voltam, persze a pénztárcám vezérelt elsősorban - került muskotály-fröccs, és sajnos VBK is a poharamba. Aztán olvasgattam Jaksity leírásait, és eldöntöttem: nekem muszáj a naptárban szereplő borászokhoz elutaznom, ha már az elérhetőségük is meg volt adva. Elsőként Fekete Béla bácsit hívtam fel, kis baráti társasággal leutaztunk Somlóra. A Somló hotel már akkor is lepukkant volt, Béla bácsi akkor sem volt fiatal, de a szőlőből, metszőollóval a kezében jött, aztán a feleségével felváltva töltögettek, beszélgettünk. Amikor elfogyott a pogácsa, törtünk diót, berúgtunk, valahogy hazajutottunk; és beleszerettem a borok világába. Olvastam aztán nyomtatott médiát, majd jöttek a blogok (az ősapák: tannin és alföldi merlot), aztán elkezdtem írogatni ide, majd oda. És elköltöttem nem kevés pénzt, nyilván. De még mindig azt mondom: borozni muszáj. És úgy tűnik nem bírom magamban tartani az élményeimet. Borszakíró továbbra sem vagyok, bátran vitatkozzanak velem. De alkalomadtán egyet is érthetnek.